Kirándulás Eszékre

2026. április 7-én a lányaimmal elmentünk Eszékre. Még sohasem jártam Horvátországban, pedig Eszék egy köpésre van. Előtte szerdán elmentünk a Kertvárosi Kormányhivatalba, és csináltattam nekik EU-s TAJ-kártyát, baj esetére. Másnap a 10:50-es vonattal akartunk menni Magyarbólyig vagy Pélmonostorig, majd átszállva tovább Eszékre. Sajnos Dorka elvesztette a diákját, ezért nem tudtam, hogy fog utazni. Időben kiértünk a pécsi vasútállomásra, ahol kiderült, hogy Dorka személyiével is tud utazni, mert a kedvezmény korhoz kötött és nem a diákigazolványhoz. Sajnos nincs a 10:50-es vonathoz csatlakozás, elnéztem a menetrendet. A vonatra nemzetközi jegyet kell venni, nem jó az országbérlet, de a jegy csak pár száz forint. Így elindultunk, de Villányban megálltunk és ott ebédeltünk. 

Pélmonostor állomás, már a horvát oldalon.

Egy lepattant Bzmot vitt minket Villányba. Ott leszálltunk, és besétáltunk a városba. Kicsit nehezen navigáltunk, de végül találtunk egy helyet, ahol elfogadható áron megebédeltünk. Az ebédet (pizza) nem ették meg a lányok, így elcsomagolva átvittük Eszékre. Éppen elértük a vonatot az állomáson, amit szépen felújítottak a választások közeledtével. Egy felújított Bzmot-tal mentünk Magyarbólyig. Ott átszálltunk az első vagonba, mert csak egy vagont engedtek át a horvátok a határon. Pélmonostoron pedig a Horvát Államvasutak HÉV-szerű vonatára. Sokkal kényelmesebb volt, volt mobilnet és 100 km/h-val száguldott, így akkora távot, mint Pécs-Magyarbóly között volt, alig fél óra alatt tettünk meg. 

A főtérnek kinevezett tér Eszékén + két Facskó.

Miután megérkeztünk az eszéki vasútállomásra, kissé eltévedtünk. Elindultunk egy irányba, aztán egy teljesen másikba. Közben az addig külön dobozban hurcolt pizzát a lányok egyszer csak mégis megették. Dorka elővette a navigációt, és annak segítségével elindultunk egy hosszú utcán. Úgy terveztük, hogy átmegyünk egy alagút alatt, de az alagutat sehogy sem találtuk meg. Át akartunk menni egy alagút alatt, de nem találtunk alagutat, és teljesen másfelé mentünk. Útközben elhaladtunk egy rendőrőrs előtt, és megtekintettük életem legszexibb rendőrnőjét gyakorló egyenruhában. Végül nagy nehezen megtaláltuk a várat, és megtaláltuk a Drávát. Kultúrsokkot okozott, hogy az autók megálltak a gyalogátkelőnél nekünk, tehát nem próbáltak meggyilkolni minket, mint Magyarországon. 

A zsákmány szemléje. 

A várat, pontosabban a belvárost, gyönyörűen felújították. Kerestünk egy boltot. A boltokban euróval lehetett fizetni, de előtte még, mielőtt bementünk volna, átvágtunk egy szépen felújított sétálóutcán, a főtéren. Ez valójában inkább egy belváros volt, és kerestünk egy boltot, ott euróval lehetett fizetni, vettünk valamit inni, vettünk valamit enni. És utána elindultunk beljebb. A főtéren bohóckodtunk egy kicsit. Látszott, hogy ez olyan hely, ahol az emberek napnyugta után kiülnek, beszélgetnek. Egészen más hangulata volt, mint mondjuk a Bajai Szentháromság térnek. Egy másik boltban rengeteg édességet vásároltunk, én meg innivalót. Teljesen elhasználtuk az eurós kártyámat, és elmentünk egy helyre, ami még nem a vár volt, hanem egy tér előtte. Ott megnéztük a zsákmányt, és utána mentünk tovább. 

A Dráva partján Eszéken.

Kijutottunk a Dráva-partra. A Dráva egy elég fura folyó, nem olyan széles, mint a Duna, inkább olyan széles, mint a Tisza, és tele volt zátonyokkal. A másik oldalon látszott egy szabadidőpark, egy vidámpark, valószínűleg ott van az állatkert. A parton volt út bicikliseknek, futóknak, autóknak és rekortán futópálya. Amikor végeztünk, akkor bementünk a várba, ahol éppen egy hétvégi futóversenyre készültek. Fájt nagyon a szívem, mert nagyon régóta nem voltam futóversenyen. A WC-k azok borzasztóak Horvátországban, illetve nagyon szemetes minden. Ez azt jelenti, hogy egyrészt illegálisan járatják a szemetet az utak mentén, másrészt a szemetes köré odadobják a szemetet. 

A vár előtti felújított tér.

Miután a várossal végeztünk, megint bementünk az első boltba venni valamit, meg egy gyorsétterembe valami kaját Dorkának, mert vacsoraidő volt. Utána elindultunk vissza az állomásra. Még sok időnk volt a vonat indulásáig, és találtunk útközben egy helyet, ami egy üzleti negyed volt. Egy felhőkarcoló, azaz modern irodaház. Voltak klassz mindenféle kiülős helyek, de a lányokat nem az érdekelte, hanem egy szökőkút. A szökőkútban jéghideg víz volt, onnan bányászták ki a beledobott pénzérméket. Azt persze nem szabad, de attól még volt ott orosz, szerb, euró, horvát, mindenféle pénz volt. És hát nem lettek csuromvizesek, csak kicsit nedvesek. Rövidesen egy hosszú utcán visszamentünk az állomáshoz. És az állomáson még elmentünk WC-re, borzasztó volt: összefirkálva, papír nulla, koszos-mocskos minden. Ugyanezt tapasztaltuk a várban is, a mellékhelyiségben. Nem lehet minden tökéletes. 

A vár előtti felújított tér második része.

A vonatra várva találkoztunk volt PTE-s tanítványaimmal, akik külföldiek voltak, és a valóban létező 08:50-es vonattal mentek át Eszékre. Az egész napot ott töltötték. Dorka beszélt velük pár szót angolul, ők beszéltek pár szót magyarul, Sára meg szépen elbújt mögém, ahogy szokott, akármerre fordultam. Jól elszórakoztatták egymást. Utána a vonaton kicsit dumáltam a tanítványaimmal, hogy merre menjenek végzés után. Dorka külön ült, ugye, nagylány, és Pélmonostoron átszálltunk egy magyar vonatra. Nagyon hideg volt, és Sárának hiába mondtam, nem öltözött föl rendesen reggel, úgyhogy ráadtam a pulóveremet. Abban rohangáltak, de a kardigán túl nagy volt neki. Végül fölszálltunk a Magyar Államvasutak által biztosított lepattant Bzmotra. Ott jól elszórakoztunk, és hazamentünk. 

Mortal Kombat a pélmonostori állomáson. Előadják a Facskó Nővérek. 

Hát, ez volt az első horvátországi utazásom története. Nagyon jó benyomásom volt a horvátokról, a szemetelés ellenére egy alternatív "lehetett volna ilyen is" Magyarország. Hogyha esetleg itthon törődnék velünk, hogy hogy élünk, hogy éljük a hétköznapjainkat, akkor így nézne ki Magyarország is. Nem olyan, mint a Nyugat, nem arról van szó, csak van működő rendőrség, ezért megáll az autó a zebránál. Sokan kerékpároznak, ezért vannak a kerékpárutak. Próbálják a várost élhetővé tenni. Működik a vasút, 5G-s mobilszolgáltatás van a vasúton. Ez is azért van, mert ott emberek élnek, akik használják, és ez eljut a vezetésig. Ennyi volt, még biztosan visszamegyünk. A lányoknak nagyon tetszett, nekem is.

Részvétel a Winter Satellite Workshopon Espooban

Új munkahelyem, a Pécsi Tudományegyetem "A PTE Utazó Nagykövete" címmel pályázatot hirdetett 2024. novemberében a 2025-ös évre. Grandiózus 250 ezer Ft-os támogatást lehetett nyerni konferencia részvételre. Ebből regisztrációs és napi díjra aligha telik, így egy ingyenes, pát napos konferenciát kerestem ismerős terepen. Így találtam rá a Winter Satellite Workshopra, amit Espooban, az Aalto Egyetemen szerveztek 2025. január 20-23. között. Éppen a Pannon Űrlabor megalapításán dolgoztam, ezért szerettem volna valami ezzel kapcsolatosat előadni. Végül más témával regisztráltam ingyenes, majd a PTE megfelelő osztályán át repülőjegyet és szállást foglaltam. Sajnos a szállás lefoglalása elég unortodox módon történt. Egy jó barátom szerzett volna olcsó szállást, amit le lehetett mondani baj esetén, de a PTE-val kapcsolatban álló iroda egy sokkal drágább megoldást talált, amit kénytelen voltam elfogadni. Sebaj, a lényeg, hogy sínen voltam (mint József Attila). 

Útban a Magyar Keddre, ahol régi barátokkal találkoztunk.

2025. január 20-án hétfőn a vonaton derült ki, hogy a járatomat törölték, csak másnap, azaz 21-én tudtam kiutazni, de így együtt utaztam Szilviával vállalkozó és szintén a konferenciára utazott. Útközben beszéltünk egy orvosi kísérletről, amit felrakna a PTE MIK CubeSatra. Két mérnököt javasolt, hogy vonjunk be a CubeSat építésbe, Kingát és Tamást. Aznap már nem jutottunk el a konferenciára, de magyarokkal találkoztunk Helsinkiben. Először Ildikó kijött értünk a reptérre, majd elvitt minket ebédelni egy svédasztalos sushi büfébe. Szilvi és a Ildikó is Gyulaiak és együtt jártak általános iskolába. Oda érkezett a férje, Janne, illetve a kislánya. Onnan a szállásunkra mentünk, majd a Magyar Keddre. 

A konferencia központ bejárata. 
 

Szerdán (2025. január 22.) végre találkoztam személyesen is Őrssel, aki hat-nyolc egyetemi CubeSat építését támogatja a szakterület miniszteri biztos asszonyának forrásaival a következő pár évben, köztük talán a PTE-ét is. Délelőtt már előadtam, az előadás közérthető és sikeres volt. Utána meghívott a pécsi születésű nagykövet asszony egy munkaebédre a magyar nagykövetségre, Helsinkibe, amely a konferenciának helyet adó Aalto Egyetem közelében található, Magyarország egyetlen tengerpartján. Részt vett az ebéden Emilia, volt kolléganőm a Helsinki Egyetemről, illetve Pekka, a finn G6 program vezetője. Másik oldalról pedig Őrsön kívül Tibor ült a PTE-ről. A követségre autóval vittek, komornyik nyitotta a gépkocsiajtót megérkezés után, pezsgővel kezdtünk, majd zöldbab levest, gomba salátás bélszínt ettünk burgonyapürével, amit epres panna cottával fojtottunk le. Ehhez magyar vörös bort szervíroztak, a desszerthez pedig tokajit, végül kávét. Közben bemutatkoztam, beszéltem a kutatásaimról, elmondtam, hogy a PTE-ről jöttem, és a lehetséges együttműködésekről beszéltünk. Később hasznos információkat osztottam meg a követséggel, a magyarokkal (a Wigner Fizikai  Kutatóközponttal, azaz a másik munkahelyemmel és velem, azaz a PTE-vel) korábban már együttműködő finn kutatók nevét, hogy sikeresebbé tegyem a követség munkáját, azaz a finn-magyar űripari kapcsolatok fejlesztését. 

Az Aalto Egyetem elég tapasztalt műholdak építésében.  

Szerdán kora délután találkoztam egy magyar programozóval, aki műholdas kommunikációt fejleszt sima mobiltelefonon keresztül. Később, délután Őrsöt mutattam be jó pár embernek (pl. Kalevinek az Oului Egyetemről, aki több magyar projektben vett részt korábban), közben pedig minél több emberből, minél több hasznos tanácsot igyekeztem kihúzni a PTE MIK-es CubeSat fejlesztéssel kapcsolatban. Köztük volt Maria, akit az EUROPLANET EU program támogatásával 2023. májusában meglátogattam a Finn Meteorológia Intézetben (FMI), továbbá 2010-2012 között béreltem a lakását Helsinkiben. Megtudtam Jouni volt irodatársamtól, aki Eija-nak dolgozik a Sodankylai Geofizikai Obszervatóriumban, Lappföldön, hogy megalapították a LapSatot, ami egy kis műhold tesztelő hely, vákuum kamrával, tisztaszobával, illetve rázópaddal. Miután bemutattam Neki Őrsöt, ingyenes tesztelési lehetőséget ajánlott fel a programja, így a PTE MIK-es CubeSatnak is. Este poszter szekción és vacsorán vettem részt, ahol Rami turkui professzorral beszéltem egy nagy energiájú részecskéket észlelő műszerről, amely CubeSatba szerelhető és pénzért bárkinek előállítják. Megnéztem Szilvi első- és társszerzős poszterét, tájékozódtam a VLASIATOR hibrid Maxwell-Vlasov kód csatolásáról egy korábban általam használt ionoszféra kódra. Megismertem Dávidot, aki kis méretű ballonokat épít Veszprémben. Szerdán éjjel leadtam Őrsnek a programjában résztvevő PTE-s oktatók és diákok kezdeti listáját. Pécsre fog jönni februárban és előadást tart.

Tibor, Őrs és sudárságom a workshopon.

Csütörtökön még beszéltem Esaval, volt osztályvezetőmmel az FMI-ből, aki most a konferenciát rendező Aalto Egyetemen dolgozik, továbbá a Suomi 100 kisműhold program vezető kutatója és bemutattam neki Őrsöt. Később a már említett Rami turkui professzorral is sikerült beszélnünk, majd az általam lefoglalt asztalnál ebédelt a három magyar küldött a Metso svédasztalos étteremben. Utána kimentem a reptérre és hazarepültem.

Finn csemegék: piima (erjesztett tej), rák, lazac és hering. Mindegyik nagyon hiányzott.

Ez a szűk szakmai konferencia a járattörlés ellenére nagyon sikeres volt szakmailag, kapcsolatépítési szempontból, illetve a PTE-t is sokfelé reklámoztam utazó nagykövethez méltóan. Nagyon köszönöm a program támogatását.

Kellemetlen élmények az USA-ban

A belépőkártya megszerzése Sajnos a törpök élete nem csak játék és mese. Nemcsak sudárságom, de a NASA Goddard Space Flight Center is sokat változott hat év alatt. Ezen azt értem, hogy például a COVID miatt mindenki rászokott a home office-ra, így kongott a telephely az ürességtől. A bejáratot odébb rakták 2 km-rel a látogatóközpont mellé, így oda nem járt busz, és ki kellett mennem a 2×3 sávos útra bringával, ha ott akartam bemenni vagy távozni. A régi bejáratot is lehetett használni reggel 10-ig, illetve este 7-ig. Egyik sem volt számomra opció. (Ráadásul a régi hellyel szemben volt egy csomó étterem, és addig járdán lehetett tekerni.) A régi adminisztrációs központ, ahol a belépőkártyámat készítették, szintén elköltözött az új helyre. Bár csak erről lett volna szó! 2016-ban és 2017-ben megérkeztem, lefényképeztek, lefénymásolták az útlevelemet a J1 vízummal vagy ESTA-val, feltettek pár kérdést, majd mehettem a helyemre. Ezúttal azonban előbb az Amerikai Katolikus Egyetem megfelelő osztályára kellett mennem az I-94-os nyomtatványt aláírattatni. Ezután fel kellett töltenem egy csomó iratot egy NASA-site-ra, amit 2016-ban és 2017-ben is használtam. Az pedig vagy működött, vagy nem. (Csak irodai órák alatt működött.) Amikor kínomban csatolva e-mailben küldtem el anyagokat, egy „kedves” leningrádi hölgy leüvöltötte a fejemet. Végül csak sikerült elérni, hogy minden iratot beadjak. Ekkor négy (4), azaz négy (4) hét múlva kaptam időpontot a látogatóközpont mellett épült új adminisztrációs helyiségbe. Amikor panaszkodtam, a fent említett, igen empatikus hölgy közölte, hogy nem a munkakezdés előtt pár nappal, hanem korábban kell érkezni. Ekkor ugyanis nem kell várni. Igen, ezt egy, a Szovjetunióból érkezett kelet-európai hölgy írta. Azt azonban nem írta, hogy hol csövezzek négy hetet, illetve hol kolduljak kaját, mert ugye saját pénzből ezt nem tudnám megfinanszírozni. Kivártam az időt, addig otthon home office-oltam. Amikor eljött az idő, David elvitt a központba. Lefényképeztek, majd otthagyott, hogy várjak fél napot, amíg az FBI visszaigazolja, hogy nem vagyok terrorista. Ültem, vártam, internet nem volt, mobil térerő se, látogató sem nagyon jött. Semmi sem indokolta ezt a négyhetes várakozási időt. Nilamnak, David korábbi vendégének, azonnal megcsinálták a belépőkártyát. Amerikai állampolgároknak is azonnal legyártják a belépőt, csak az ilyen első világbeli csórókat várakoztatják meg. Nehéz elhinni, hogy ezt nem a külföldiek szívatására találták ki, miközben a NASA GSFC állományának fele amerikai állampolgárságot szerzett kínai, indiai, pakisztáni, brit, német, orosz stb. származású. De végül megkaptam a badge-et, és onnantól akkor mentem és jöttem, amikor akartam.

Ügyintézés az Amerikai Katolikus Egyetemen.

Csatáim a PHaSER programmal Nem vagyok amerikai állampolgár, így 2016-ban, 2017-ben és 2023-ban minden látogatásom alkalmával a The Catholic University of America, Washington DC közbeiktatásával tudtak napidíjat fizetni. Ennek létezik egy misztikus osztálya, a Partnership for Heliophysics and Space Environment Research (PHaSER). Soha nem voltam ott, soha nem láttam az ott dolgozók arcát. Csak e-maileket váltottunk, amelyekre akkor válaszoltak, ha éppen kedvük tartotta. 2016-ban és 2017-ben elfogadhatóan vitték az ügyeimet. 2023-ban azonban „elgurult a gyógyszerük”, ami finom kifejezés arra, amit műveltek. Azzal kezdődött, hogy még kiutazásom előtt megkértek: regisztráljak a rendszerükbe. Nem tudom, miért volt erre szükség, hiszen már benne voltam, de újra regisztráltam a finn bankszámlaszámommal, a budapesti címemmel és a mobilszámommal. Kiutazás után ismét kérték, hogy tegyem meg ugyanezt, de immár amerikai címmel, amerikai telefonszámmal és az új amerikai bankszámlámmal. Ez rendkívül nehezen ment, mert a rendszer nem engedte a bankszámlaszám módosítását. Emiatt hívni kellett az alvállalkozót, ő pedig a program fejlesztőjét, majd az ügyfélszolgálatot. Együttes erővel, egy négyórás telekonferencia után végül sikerült megváltoztatni a lakcímemet és a bankszámlaszámomat. Elégedetten hátradőltem, és vártam az előzetes költségeim átutalását. Át is utalták — a több éve bezárt NASA FDU-s bankszámlámra, a 2016-ban rögzített adataim alapján. No comment. Szerencsére a pénz pár nap alatt visszapattant a korábban inaktivitás miatt megszüntetett számláról. Ezután törölték a régi azonosítómat a fizetési rendszerből, majd átutalták a pénzt egy rossz bankszámlára. Pontosítok: az amerikaiak még a kőkorszakban élnek. Ott csekket vagy készpénzt kapsz, befizeted a bankfiókodban, vagy leadod a csekket az ügyintézőnek. Utána tudsz fizetni a kártyáddal vagy utalni. Ennek megfelelően van egy 6–20 jegyű bankszámlaszámod és egy „routing number”-ed, ami a bankfiókod azonosítója. Na, ez volt rosszul megadva az utalásnál.Máig nem értem, mi történt. Rám fogták, hogy rosszul adtam meg, aztán kijavítottam — de hát négy órát dolgoztunk rajta öt emberrel korábban. Nem túl valószínű a hiba, de ha mégis így történt, nyoma lenne a naplóállományokban. Ennél is viccesebb, hogy az USA a SWIFT rendszer része, tehát nyomon lehetne követni, hova ment a pénz. A számhoz azonban nem tartozott bankfiók. Két hónap után végül felhívtuk a bankomat, hogy mégis mi történt. Addig újra elutalták a pénzt — most már jó helyre. Két év után, 2025-ben érkezett meg végül a pénzem. Elképesztő! Végül az összes térítést és napidíjat csak a hazautazásom után kaptam meg. Addig David adott kölcsön több ezer dollárt, illetve fizette a szobámat, ahová átköltöztem. Más nem volt ennyire szerencsés: volt, aki fél év után kapott pénzt, mert minden indiai, kínai, pakisztáni, ukrán vagy orosz ugyanígy jut hozzá a térítéshez.A megszerzett pénzből szerencsére tudtam venni új cipőt, ingeket, pólókat, mobiltelefont és pár apróságot, előtte pedig ki tudtam fizetni a tetemes adósságaimat, amelyek heti 70 óra munka mellett is felhalmozódtak. De nehéz elfelejteni a PHaSER munkatársainak hozzállását. Sajnos továbbra is kapcsolatban maradtam velük, de erről majd másutt írok. Hazatérésem után mindent természetesen utalással rendeztem David felé.

Irodatársnőmmel a Goddard Látogatóközpontjában. Ide se jutok el, ha nem leszek COVID-os.

Harmadik COVID-fertőzésem, avagy harcom a biztosítókkal 2023. szeptember 2-án hétfőn az Egyesült Államokban a „Munka ünnepe” volt. Nálunk ezt május 1-jén tartják, de más ország, más szokások. Épp befejeződött a metrófelújítás, így bringára pattantam, eltekertem a legközelebbi (alig 20 km-re lévő) állomáshoz, és bemetróztam Washington DC-be. Pontosítok: ez valójában 5-én történt, és nem a legközelebbi állomásra mentem, hanem oda, ahová a felújítás idején kellett volna járnom. Kaland volt a javából! Jártam már arra 2016-ban és 2017-ben is. Egészen normális, 2x1 sávos út vezetett "majdnem" az állomásig. Kissé hullámos volt, de tekerhető. A vége viszont egy 2x6 sávos utcába torkollott. Úgy oldottam meg, hogy az üvegcserepekkel és szeméttel teli járdán tekertem, egészen addig, amíg el nem értem a metróállomás utcáját. Ott visszatértem az útra, majd bringástul felszálltam a metróra. Bementem a National Mall környékére, újra megnéztem a Washington- és Lincoln-emlékművet, a vietnámi háború emlékművét és a szökőkutakat. Aztán a rendes Greenbelt-vonalon hazatértem. Másnap bevásárolni és úszni mentem, jól éreztem magam. Keddre azonban lebetegedtem. A házinénim megkért, hogy végezzek COVID-tesztet, ami pozitív lett. Innentől karanténban voltam a saját szobámban, csak maszkban mentem le, és csak akkor, amikor senki nem volt a konyhában. Nem volt magas lázam, nem köhögtem sokat, de egyre elesettebb lettem, és kötőhártya-gyulladás is kialakult a szememen. Ez rossz jel: 2017-ben tüdőgyulladás, 2018-ban hörghurut kísérte ugyanezt a tünetet. Szerencsére volt biztosításom, méghozzá kettő is. A J1-vízumhoz kötelező egészségbiztosítást kötni, én pedig az utazás előtti napon még egy utasbiztosítást is kötöttem a bankomnál. Ráadásul már volt háziorvosom a közelben, ahová korábban gyógyszert íratni jártam. Bíztam benne, hogy nem lesz baj, és nem szorulok kórházi ápolásra. Hazautamat azonban két héttel el kellett halasztanom, most igen alapos indokkal. Ennek mégis volt előnye: megismerhettem indiai kolléganőmet, Yoshitát. A házinénim azzonban nem volt ilyen nyugodt. Pár nap után, amikor meglátott, azonnal kihívta a mentőket.

A régi bejárat közelében.

Amerikában elég lazán vették a COVID-ot. Pontosítok: a demokraták komolyan, home office-szal és kerülve az érintkezést; a republikánusok pedig egy erősebb náthának tartották. A mentő egy nővérrel és egy sofőrrel érkezett, tűzoltó-egyenruhában, maszk és bármiféle védőfelszerelés nélkül. (Biztosan republikánusok voltak.) Megmérték a vérnyomásom, a véroxigén-szintem, majd közölték, hogy nem kell ER-be mennem. A házinénim azonban ragaszkodott hozzá, így végül bevittek. Maszkot csak én viseltem; a nővér végig mobilozott. A kórházban lemásolták a biztosításaimat, majd kaptam külön szobát. Példásan elláttak: szemcseppek, krémek, gyógyszerek, vizsgálatok. Érezhetően jobban lettem. Az adminisztráció viszont döcögött. Az egyik legfurcsább kérdés: „Milyen fajba tartozik?” Hát Homo Sapiens Sapiens. Valójában etnikumra voltak kíváncsiak (kaukázusi, fekete, latin, indián, indiai, ázsiai, stb.). Végül az orvosságokat hatóanyag szerint azonosították be. Kb. négy óra után elengedtek. Sokkal jobban tudtam lélegezni, a szemem sem dagadt, és járni is tudtam. Szükség is volt rá, mert a szállásom több kilométerre volt. Bringával már ismertem az utat, de így is sikerült eltévednem: a toronyházak oldalra csúsztak, nem közeledtek. Le kellett ülnöm párszor, boltba is betértem. Végül egy szupermarket gyógyszertárában váltottam ki a gyógyszereket, és hazavánszorogtam.  Még egy hétig feküdtem. A házinéni vásárolt be, illetve rendeltem kaját egy közeli kínai étteremből. A végén két nap alatt annyira helyrejöttem, hogy előbb sétálni tudtam, majd letekertem 40 km-t egy közeli nemzeti parkba és vissza. Két hét után már bemehettem a Goddard telephelyre dolgozni. A Milton Friedman Egyetemen, ahol másodállásom volt, közben saját pénzemen helyettesítőt fogadtam, két Wigneres kollégám személyében. Haladtam a munkával és új embereket ismertem meg. Csodás időszak volt.

David és brazil vendége. Ő ugyan gyorsan kapott belépőt, de Davidnek mindenhová kísérnie kellett. 

Hazatérésem után jött a pofáraesés. A kinti biztosítóm nem akart fizetni, mert szerintük a COVID „egy kis nátha”, amihez elég lett volna a háziorvos, ER-re nem volt szükség. Ráadásul két számlát is kaptam, mert egy specialista külön számlázott. Fellebbeztem, de elutasították. Ráadásul hazafelé Washington DC-ben kinyitották a kerékpárszállító bőröndömet, de nem zárták vissza rendesen. Letört a váltóm. A magyar biztosítóm sem fizetett: szerintük lejárt a biztosításom a hazautam elhalasztása miatt, ráadásul munkavégzés közben amúgy sem érvényes. Végül a légitársaság fizetett, de csak a váltópapucs javítását térítették. Az egészségügyi költségeimet a magyar biztosítóm megtagadta, azzal az indokkal, hogy dolgozni mentem ki. Ügyvédet fogadtam, békéltető testülethez fordultunk, de nem adtak igazat. Közben az amerikaiak továbbra is követelték a több ezer dolláros tartozást. A kinti biztosító ismét elutasította a fellebbezésemet. Végül egy kórházi adminisztrátor megszánt, és segített kitölteni egy kérelmet, hogy Maryland állam fizesse ki az ellátásomat. Igazoltam a három állásból származó jövedelmemet, amire csak hüledeztek — és végül 2023 karácsonyára kifizették a költségeket. A kórház visszautalta, amit addig ki tudtam fizetni. 2024 márciusában ugyan újra kérték a számlát, de azt könnyen leszereltem. Jelzésértékű, hogy a problémát nem a biztosítóim, hanem egy amerikai állam oldotta meg. Így megy ez.

Kilátás a szobám ablakából. Nem rossz hely Greenbelt.

Epilógus: mindenütt jobb, mint itthon E sorokat 2025. szeptember 14-én írom. Két év kellett, mire mind a négy blogbejegyzést megírtam az amerikai utamról. Ez sokat elmond az itthoni életemről is. Azóta alig utaztam külföldre, és többnapos bringatúráim sem voltak. Így megy ez.

Munkás hétköznapok a NASA Goddard Space Flight Centerben

Megérkeztem, szállást találtam, lejelentkeztem, bankszámlát nyitottam, mozit néztem, kerékpároztam, kirándultam. Mindenről beszéltem, kivéve a munkámról. Azért mentem ki, hogy A NASA THEMIS szondáinak adatait elemezzem. A feladatom az volt, hogy ellenőrizzem, hogy amikor szondák áthaladnak a Föld előtt kialakuló lökéshullámon, akkor ott teljesülnek-e a magnetohidrodinamika (MHD) elmélete által megjósolt ugrási feltételek, a Rankie-Hugoniott összefüggések. Ez egy egyszerűnek tűnő feladat, de helyzet mindig fokozódik, ahogy a projekt halad előre. Várhatóan többnyire teljesülnek, de lesznek eltérések. Ezeket kell megmagyarázni. Azért kértem egy egyszerű feladatot, mert be akartam fejezni, ami elkezdtem, mert 2017-ben, két hónap kemény munka után David úgy búcsúzott tőlem, hogy még hat hétre van szükségem, hogy megírjam a cikket. Nos, hat év lett belőle, két országváltás és még mindig nincs elfogadva a cikk. Ezúttal valami olyat szerettem volna, amit rövidebb idő alatt be tudok fejezni, mert ha egyszer hazamegyek, akkor ki tudja, hogy mi történik. (Már itthon vagyok. Semmi jó nem történt.)

A NASA Goddard Space Flight Center új főbejárata.

Végül sok minden másképpen alakult. Először is egyikünk sem számított arra, hogy négy (4) hétig nem fogok tudni menni, mert nem kapok belépőkártyát (badge). Időközben David elment nyaralni, pontosabban egy napot tudtunk beszélni. Egy picit más témán kezdtem dolgozni. Meg kellett vizsgálnom, hogy 20-30 esetben a foreshock, azaz a Föld párhuzamos lökéshulláma előtti rész aktivitása generál-e új hullámformákat, amit a THEMIS szondák mérni tudtak. Ehhez az adatokat elemezni kellett és a jó öreg Fourier-transzformációt kellett ráereszteni. Ezúttal azonban eldöntöttem, hogy nem Matlabban fogok programozni, hanem Pythonban, ami jó döntésnek bizonyult. A Python egy sokoldalú, sok célú, könnyen tanulható programozási nyelv. A Jupyter notebookot kezdtem el használni. Távlati céljaimnak (data science átképzés) ez nagyon jól jött. Illetve a Milton Friedman Egyetemen lévő fél fő állásomban szeptember 4-től Python előadást kellett tartanom.

Az íróasztalom a látogatóknak fenntartott hotel szobában.

Nagyon dühítő volt egy négy hetes várakozás. Főleg azért, mert eredetileg másfél hónapra mentem volna ki. Azonban gyorsan rádöbbentem, hogy ez értelmetlen, ezért közöltem a Miltonnal, hogy maradok még két hetet. Eredetileg egyébként október-november-decemberben mentem volna ki, amikor nincs olyan dög meleg. Csakhogy az ELTE-vel és a Soproni Egyetemmel ellentétben, ahol korábban tanítottam a Milton nem tudta (vagy inkább nem akarta) tömbösíteni az órákat. Ezért július-augusztusra mentem ki. Csakhogy a követségen lassan dolgoztak, utána egy ideig eltartott, amíg repülőjegyet tudtak venni, így három hónapból másfél lett. Úgy gondoltam, hogy igénybe veszem a pótórákat és két hetet még maradok. Nem örültek, de belementek. Amikor COVID-os lettem, akkor még két hetet maradnom kellett. Azokat az órákat helyettesítéssel tudták megoldani. Ide beugrasztottam Gergely kollégámat és én fizettem a helyettesítéseit. De megérte, mert így többet tudtam dolgozni és sokkal több emberrel találkoztam.

Cerestial Budies, ajándék a lányaimnak.

2017-hez képest hatalmasat változott a Goddard. Kongott az ürességtől. Az emberek átszoktak a távmunkára és csak egy, vagy két napot jöttek be az intézetbe. Általában szerdán, vagy kedd és csütörtökön. A négy hetes várakozás a badge-re sokak kedvét elvette a látogatástól (ez csak külföldiekre vonatkozik, amerikai még a jelentkezés napján megkapja a belépőkártyáját). Korábban, ha Daviddel értekezletünk volt, akkor 20-30 ember ült a könyvtárban. Ha kimentünk ebédelni, akkor öt-hat autóra volt szükség, egy egész karavánra. Most az egész épület és az egész telephely elhagyatott volt. Davidnek alig volt egyszerre egy-két látogatója. Sudárságomon kívül brazil és indiai vendégei voltak Davidnek. De az igazi kitolás a bejáratok cseréje volt. Korábban a Greenbelt út Greenbelthez közelebbi végén lévő bejárat volt az éjjel-nappal nyitva tartó főbejárat. Most ezt csak 06:00-10:30 között tartották nyitva, majd 15:00-19:00 között. Azaz ebédidőben elvágtak a szemben lévő éttermeitől, ha pedig később értem be, akkor a nagyot kellett kerülnöm. És este igyekeznem kellett, ha 19:00-ig el akartam hagyni a telephelyet. A régi bejárat a Látogatóközpontnál nyitva volt éjjel nappal, de oda nem lehetett busszal menni (nem volt), a Greenbelt úton pedig járda nélkül az autók között kellett tekernem, ráadásul oda-vissza dombnak felfelé. Persze kiderült, hogy nem eszik olyan forrón a kását, a 2 x 2 sáv leállósávokkal csak Magyarországon autópálya és az autósok ott nem akartak megölni, leszorítani, elgázolni, vagy csak a kormányt rám húzni mint itthon. A leállósávban nappal és éjszaka is (láthatósági mellényben) túléltem az ingázást és, ha reggel este a távolabbi kapun mentem be, akkor megvolt a napi 11-12 km tekerésem. Főleg, ha elmentem bevásárolni, vagy uszodába. Mindkét helyre vezetett járda és alacsony (kb. nulla) forgalmú mellékút. Így hát amikor csak tudtam bementem, hogy normális, salátákból álló ebédet és egyek, illetve, hogy a hotelszoba egyik monitorját használjam, amire rádugtam a laptopomat, mint itthon.

Yoshita és sudárságom. Egészen sok emberrel ismerkedtem meg a saját irodámban. Megérte bejárni.

A 21-es épület első emeletén kaptam helyet, egy folyosó végén lévő ún. hotel szobában. Itt kaptak egy-egy asztalt a látogatók, illetve, akiknek nem készült még el az irodája. Jobbára egyedül voltam, egészen az utolsó napokig, de mégis igen sok emberrel futottam össze a saját irodámban. Először egy szénfekete Houston-i leányzóval találkoztam. NASA posztdoktori ösztöndíjas volt és Alexszel dolgozott együtt. Utána egy bostoni arab származású programozóval találkoztam, aki szerette a csokoládét. Új Mexicóból jött valaki tanulni a University of Marylandre, hogy Hyunjuval dolgozzon együtt. Egyszer bejött egy vietnámi származású kommunikációs szakértő és egy grafikust mutatott be Puerto Ricoból. Nem csak grafikus volt, hanem játék motorokra építve képes volt animációkat gyártani. Nem véletlen, hogy a NASA animációi általában jobbak, mint az ESA-é. Jött egy szabadúszó hölgy is, aki szintén grafikus volt. Benézett Szabó Ádám, dumáltunk a fiai továbbtanulásáról. Találkoztam Larsszal, aki előttem az FMI-ben dolgozott. Karin, a 2016-os házinénim is be-be nézett. Dumcsiztam Hyunjuval, aki elment Alaszkába, majd visszatért a NASA-hoz. Nagy élmény volt újra látni Yarit, aki Puerto Ricoból származik és a NASA egyik űridőjárás előrejelző csoportját vezette. Életem fénypontja volt, amikor Yoshita, aki a neve ellenére indiai, besétált a szobába és ott is maradt. Hozzánk csatlakozott Akash, aki ismerte Mohammed kollégámat és más magyarokat. Rajtuk keresztül megismertem más indiaiakat, például Sanchitát, aki dolgozott Helsinkiben és Goshbasht. Egy korábban Helsinkiben dolgozó olasz leányzó férje is benézett, de nem volt túl barátságos. Meghallgattam egy szuper előadást a napszerű csillagokról és végre megválaszolták, hogy miért is olyan nagy szám a csillagszelek légköri eróziója (a Naprendszerrel ellentétben simán lehetséges több ezer km/s-os csillagszél más csillagrendszerekben és ez elfújhatja a légkört), kiderült, hogy a mágneses tér nem jut ki fiatal óriáscsillagok konvektív magjából, továbbá magyar kollégáim egy része tényleg ismert és elismert bizonyos körökben. Az előadást egy japán vendég tartotta, a vendéglátó pedig egy örmény asztrofizikus volt. David csoportjából, megismertem egy indiai srácot, egy dél-amerikait (Chile-it). Futólag láttam egy könyvtáras irodatársamat 2016-ból, rám írt egy török leányzó, aki most Hollandiában van, 2016-ból. Fura módon Suk-Binnel nem találkoztam, Colinnal sem, aki elhagyta a tudományt és Suk-Bin témavezetője sem emlékezett rám. Ez végtelenszer több új ember, mint akiket 2020. novembere óta a Wignerben megismertem. Csak ezért megérte kimenni. Valójában ez is az ilyen látogatások értelme.