21th Cluster Workshop, Brugge, Belgium, 2011. szeptember 19-23.

Végre eljött a Nagy Nap: először repültem nemzetközi konferenciára Helsinkiből, mint az Ilmatieteen Laitos, azaz a Finn Meteorológia Intézet munkatársa. A konferencia a 21. Cluster Workshop volt, Belgiumban, Brugge/Bruges városában, ami a Virágörökség része és egyéb nyalánkságok. Ez egy közepes, 60-100 fős konferencia, ahol pont azok az emberek vesznek részt, akik az ESA Cluster programjában tevékenykednek, erre 2008. márciusában jöttem rá, amikor mintegy véletlenül elvetődtem Tenerifére, ahol a 15. Cluster Workshopon vettem részt, mert „volt még egy szabad hely”. Valahogy 2002-2008 között, amíg a KFKI RMKI Kozmikus Fizikai Főosztályán dolgoztam, nem sikerült engem oda elküldeni, ahogy minden más országbeli doktoranduszt el szoktak. Később pedig csodálkoztam, hogy senki sem ismer és nem kapok posztdoktori állást. Kollégáim közül Heli és Kristian utazott velem, a magyarok közül pedig Kovács Peti és Kis Árpi. Orléansból megjelent Vologya, aki távozásom után a legnagyobb pocakkal rendelkezik ott az intézetben és szeretett volt főnököm, testi-lelki jó barátjával és kollégájával. A Blue1-nal repült ki az egyes terminálról Brüsszelbe, ahonnan vonattal utaztam Bruggebe. Nagyon déja vu érzésem volt, mert nagyon franciás volt a hangulat a városban, de a nyelv inkább németre hasonlított, a házak pedig inkább Hollandiára. Szerencsére mindenki beszélt angolul, így nem okozott gondot a kommunikáció. A hotelbe elég korán érkeztem meg vasárnap este, ami elég egyszerű volt. Több probléma is felmerült, ezért megfogadtam, hogy legközelebb IBIS szint alá nem megyek.

Főtér, Brugge.

Sok régi ismerőssel összefutottam, akik hiányoltak, hiszen drága francia főnököm két év alatt csak a IAGA konferenciát fedezte, pl. a Poiana-Brassói Cluster Workshop-ot, ahova tényleg csak repülőjegyet kellett volna vennie, ingyenes lett volna a regisztráció, még pénzt is kaptam volna, már nem. Jó volt Árpival és Petivel találkozni (elfelejtettem meghívni sörözni!!!), továbbá bemutattam őket egymásnak kölcsönösen Helivel és Kristiannal. Árpáddal volt egy vicces epizód, valami miatt belőle Dr. K. Árpád lett, aki együtt akar működni az FMI-vel, A. Kis helyett, akivel régen akarnak együttműködni, mert jó cikkei vannak. Kovács Peti sajnos nem szeret nyomulni, csak Helivel, Kristiannal és Balogh Andréval hoztam össze. Helit bemutattam Vologyának, aki a nagy pocakja mellett jelentős szervező képességgel és tudományos munkássággal rendelkezik, reméljük lesz belőle valamilyen együttműködés. Volt egy informális ECLAT (European Cluster Assimilation Techniques) projekt meeting, mindez csodálatos környezetben.

Csatornák, mint Hollandiában.

Brugge, a város, amiről sohasem halottam az egyik legszebb hely a világon. A középkor végén Velencével összemérhető jelentőségű pénzügyi központ volt, kereskedelmi csomópont és fontos kikötőváros. A városmag kb. 2km átmérőjű, gyalog remekül bejárható és a kisebb csatornagyűrű veszi körül. Ki lehet sétálni a nagyobb csatornagyűrűhöz is, ugyanis ott szélmalmok találhatóak. Ellenben a belvárosban minden a turistákért van. Egymás hegyén-hátán találhatók a kisvendéglők, de olyan árakon, hogy az még a norvég kollégának is sok volt (€70 egytálétel). Kis keresgéléssel sikerült találni olcsóbb, eldugott vendéglőt, ahol saláta/leves-főétel-desszert menüt adtak „mindössze” €18-ért. A csatornákon kiránduló hajók suhantak, a városban lovas hintók közlekedtek, minden sarkon egy-egy csoki bolt várta a vásárlókat. A helyi sörfőzde Zot márkájú söre talán az egyik legjobb sör, amit eddigi életemben ittam. A helyi sörfőzdében tartottuk a konferenciavacsorát.

Egy kis mazochizmus: kirándulás Lille-be

Szerdán, szeptember 21-én délután nem volt szekció ülés, úgyhogy átmentem Lille-be. Soha nem gondoltam volna, de Franciaország olcsónak tűnt Belgiumhoz képest. Sok francia használta ezt ki, ugyanis átjártak dolgozni Belgiumba vonattal. Ezek igazi franciák voltak, elég meglepő volt látni az ingázókat. Lille-be azért mentem, mert szerettem volna bezárni a bankszámlámat a Banque Populaire-nél. Ez majdnem nem sikerült, mert mint kiderült a BP Val de France és a BP Nord sajnos két különböző cég, nem csak régió igazgatóság. Az angolul folyékonyan beszélő asszisztensnő írt egy levelet, átvette a kártyámat, a csekk könyvemet és a kódolót - és volt bankszámlám, nincs bankszámlám. A francia kaland véget ért, egyszer és mindenkorra. Hogy ne nagyon kívánkozzak vissza a Buták Országába, még egy érdekes élményben volt részem. Bementem a volt internetszolgáltatómhoz, az SFR-hez, mert végrehajtási felszólításokat küldözgetett nekem, de biztos voltam benne, hogy valaki megszerezte az adataimat. Ott zajlott le a következő párbeszéd:

- Hol lakott?
- Orléansban.
- Hol?
- Orlénasban.
- Mi volt a címe?
- Ja, .. Boulevard …. ….. .
- Nem, melyik város?
- Nem ismeri Orléanst? Jeanne D'Arc városa (rajzoltam egy térképet) Párizstól 120km-re délre?
- Hol lakott?
- O-R-L-É-A-N-S-B-A-N!

 Itt vette át a kolléga, mert már vörös volt a fejem, nehezen viselem a hülyéket. Ezután vettem pár doboz camembert sajtot Anna-Marinak, almabort és fél órán belül elhagytam Sötétföldét. A sajt jól megérett, mire hazaértem, mivel nem volt hűtőm a szállodai szobában és a bőröndöt is szag alapján találtam meg Helsinkiben a reptéren, de legalább nem nézték plasztiknak, engem meg terroristának a biztonsági ellenőrzésnél.  

Egy napos kirándulás Tallinnba

2011. augusztus 28-án vasárnap hajóztunk el Tallinnba és én még mindig nem írtam róla. Nagy élmény volt, ugyanis át kellett kelnünk a Finn-öblön és először léptem a volt Szovjetunió területére. Ezt az egy napos kiruccanást sokkal korábban meg szokták ejteni, de többször írtam, hogy idén még alig van szabadságom, továbbá eléggé kiköltekeztem amíg otthon voltam nyáron. Nézegettük a hoteleket, elég olcsóak voltak, de a komp igen drága, főleg két személyre. Dimitriy kollégám adta a megoldást: ha még aznap visszajövünk, akkor elengedik a visszaút árát. Bingó! Nem tudtuk ugyan, hogy mire elég fél nap, de megvettem a jegyet, ami így elérhető árú volt és belevágtunk.

Anna-Mari a büfé reggeli után. Halak, sajtok, vega kaja, nyam-nyam.

Ez volt az első hajóutunk. Ugyan Dover-Calais között már hajóztam, de az 1992-ben volt. Ez azért teljesen más! A nyílt tengeren kell hajózni, bár az út csak két óra. Naponta többször járnak a nyolc emeletes hajók (két óránként, de néha sűrűbben), kb. kétezer ember fér fel rájuk, és irgalmatlan mennyiségű kocsi, teherautó, kamion és kerékpár! Először a bringákat is akartam vinni, de gyorsan letettem róla. A nyugati kikötőben kellett felszállni és oda csak busz jár. Mind be, mind kiszállásnál irgalmatlan dugó volt, ahogy előre láttam. Maga a terminál olyan, mint egy repülőtéri terminál: hosszú folyosónk keresztül kell felszállni, előtte check-in-nelni kell és beszállókártyát kap az ember (ezt írtam a Stockholmi bejegyzésben is, de időrendben ez az első hajóutunk). Stockholmban a beszállókártya volt a kabin kulcsa is, itt csak a fedélzetre szálltunk be vele. Érdekes volt, hogy megkaptuk a visszaútra szóló jegyet is, azzal az jöhet be Finnországba, aki akar. Nagy üzlet ez az út, amióta Észtország felszabadult és csatlakozott az EU-hoz, később a Schengeni övezethez, 2011. januárjától pedig eurójuk is van. Esetükben csatlakozásról és nem gyarmatosításról beszélhetünk. 1991. augusztus 20-án kiáltották ki a függetlenségüket a Szovjetuniótól, amely először elit csapatokat küldött, aztán felbomlott, bizonyára nagy bánatában. Örökül hagyott 40%-nyi oroszt Tallinnban és 25%-nyi betelepítettet az egész országban, az észtek nagy örömére. A boltokban mindenfelé oroszokat láttunk, jól jöttek az általános iskolás orosz (nem)tudásom maradványai. Ettől függetlenül az orosz nem hivatalos nyelv.

A városháza Tallinnban. Tisztára Lőcse-Bréma-Goslar utánérzésem volt, nem csoda, hiszen Tallinn is Hansa város, azaz a német kereskedelmi szövetséghez tartozott és persze főleg németek lakták.

Nem volt időnk otthon reggelizni, ezért befizettem a büfé reggelire. Megérte, mert rengeteg halat, meleg ételt és más finomságokat kínáltak. Aznap már nem is ettünk Tallinnban, több időnk maradt várost nézni. A kikötőben partra szállva feltűnt a közeli boltok "széles" árukínálata: sör, finn sör, családi vodka, borok, Jagermeister és más hasonló nyalánkságok. Az alkohol, ami a grillezés és a mökkizés egyik alapkelléke, elég drága Skandináviában, itt ellenben magyar áron juthatnak hozzá a szomjas finnek. Rövid séta után elénk tárult az óváros. Először is gyönyörű és nagyon szépen felújítottak mindent. Romos, lepusztult épületeket nem láttunk, bár a városmagon kívül sok a szocreál épület és lakótömb. Az utcákon a főszezon végén, is rajzottak a turisták, alig lehetett lépni tőlünk. Szinte mindenütt beszéltek angolul, ha nem, akkor oroszul. Megnéztünk egy múzeumot, az óvárost, a várat, a Parlamentet. Szép kis utcácskákat láttunk, virágokkal, szobrokkal. Anna-Mari vett magának sapkákat és kesztyűket télre. Sokfelé látni ortodox katedrálist is, de a jelentős orosz ellentét ellenére oda lehet sétálni a Parlament kapujához. Nincs lezárva, nincs kordonnal elkerítve ez a rózsaszín és elég jelentéktelen épület, mert ez egy konszolidált rendszer. Nagy meglepetésemre megtaláltam a „Cafe Red Rose”-t, azaz a helyi Depeche Mode rajongói klubbot. Beültünk egy italra, szegény Anna-Mari nem értette, miért is vagyok annyira lelkes. :)

Fülig érő szájjal a Depeche Mode rajongói klubban.

 Elég korán végeztünk és elindultunk a kikötő felé. Be szerettünk volna vásárolni, pl. kesu dióból, ami a vega fagyi egyik alapeleme. Nos, a szupermarket elég gyenge volt, tele oroszokkal, de szerencsére találtunk egy aranyos észt nénit, aki igen jól beszélt angolul. Beszélt a tüntetésekről a függetlenségért, meg hogy mennyi az orosz az országban. Végül vettünk három tábla 300g-os észt csokit, továbbá pralinét. A kikötőben bementem a vámmentes boltba és sajnos csak egy karton sört vettem, Anna-Mari pedig fehérbort cica formájú borosüvegben. Mások kis kocsival húzták maguk után a tíz kartonnyi piát, hiszen hatodannyiba került, mint Finnországban. A hajón befizettünk büfé vacsorára és Anna-Mari talált a szupermarketben cukormentes csokit. Sajnos este kilencre már besötétedett, de a tallinni kirándulás a Tallinkkal úgy tűnik, hogy mindig jó ötlet lesz. :)

Egy vasárnap Turkuban

Rövid két hetes nyári szabadság után, amit főleg Baján szemüvegkészítéssel, rohangálással, ügyek intézésével és barátok látogatásával töltöttünk, 2011. július 16-én repültünk vissza a WizzAir egyik járatával Turkuba. A Ferihegyi reptéren találkoztunk két építőmunkás sráccal, akiknek megadtam a telefonszámomat, hogy ha valami probléma van, akkor keressenek meg. Nem tudom, hogy írok-e még róluk itt a blogban, de később tényleg megkerestek és mivel magyarokhoz jöttek ki dolgozni, jól kihasználták és átverték őket. Egyébként pedig itt dolgoztak a sarkon egy irodaházban a 10-es villamos végállomása közelében. Sajnos a turkui járat azóta megszűnt, csak rendes géppel tudunk hazautazni, de akkor nagyon jól jött, hogy egy irányú jegyet tudtunk venni, és most már innen veszünk retúrjegyet haza, ez megkönnyíti a dolgunkat. Csodálatos volt a visszatérés ebbe az országba, a fenyők és zöldellő nyírfák közé. Anna-Marit kissé meglepte, hogy fél kilenc helyett háromnegyed tizenegyig fent süt a Nap, de megkönnyítette a hotel megtalálását. Ugyanis úgy döntöttünk, hogy a vasárnapot Turkuban töltjük, megnézzük a várost és élvezzük az életet.

A katedrális Turkuban, végre állványzat nélkül.

Ez a fél nap nagyon rövid volt. Reggel telepakoltuk a hasunkat a büfé reggelivel a hotelban, a szobában hagytuk a 80 kg-nyi bőröndöt, majd elindultunk az Aurajoki, az Aura folyó felé, amely körül a látványosságok koncentrálódnak. Kezdtük a katedrálissal, amely a Finn Evangélikus Egyház székhelye, azon egyszerű okból, hogy 1809-ig, amíg Finnország területe (nem az ország, akkor az még nem létezett) Svédországhoz tartozott, Turku volt a főváros. I. Sándor cár helyezte át a fővárost egy kicsiny halász faluba, Helsinkibe, 1812-ben. A várost valamikor a XIII. században alapították, a templom ennél újabbnak tűnt. Lassan végigsétáltunk az Aura folyó partján, ahol az utolsó híd után kezdődött a kikötő. A városhoz közel van Stockholm vízi úton és Åland is, egyszóval elég jelentős kikötő. Ezenfelül a helyiek vitorláshajói is színesítik a látványt. Elsétáltunk a várhoz, amely szintén elég régi, de elég egyszerű, majd szépen vonatra szálltunk a városban pont akkor zajló manga találkozó őrült ruhákba öltözött szereplőivel együtt és hazavonatoztunk Helsinkibe. Persze a 80 kg csomagot nem tudtam a hátamon elvinni, ezért a szálloda és a vasút állomás, továbbá Pasila és a lakás között taxit fogadtunk, de elég sok finomságot tömött a feleségem a bőröndökbe, hogy ne sajnáljam annyira a taxikra költött pénzt. :)

Ragyogó nyári napsütés, Anna-Mari és egy régi vitorláshajó a kikötőben.

Egyébként Turku 2011-ben Tallinn-nal együtt Európa Kulturális Fővárosa volt, ezért már akkor elhatároztuk, hogy Tallinnba is átkompozunk még idén. De az már egy másik történet.

Első mökkizésünk

A “mökki” szó jelentése hétvégi ház, de sokkal többet jelent annál. Általában véve a mökki az a hely, ami nem a lakóhelyed, ahol nyáron élsz. Jobbára a Finn tóvidéken, egy tó partján helyezkedik el, legalább 3 km-re minden más lakóhelytől, az erdőben. Az igazi mökki egy faház, amelyben nincs áram, a fafűtésű szauna melegíti fel a vizet, a hűtő pediglen gázzal megy. A mökki egy jelkép, a városi ember kapcsolatát jelképezi a természettel. A finnek legnagyobb ünnepe a Szent Iván-éj, utána tömegesen kiveszik a szabadságot és elvonulnak a mökkibe családostul és egész júliusban kint vannak. Sajnos a szép, napos meleg nyár jobbára erre az időszakra korlátozódik, igyekeznek ekkor lazítani, tipikus finn módon. Szaunáznak, fürdenek a tóban, grilleznek, iszogatnak, beszélgetnek, együtt vannak. Ha az idő szép, akkor máskor is szívesen visszatérnek egy-egy hétvégére. Már régóta szerettük volna kipróbálni, de sajnos a bérelhető házak drágák két személynek és autó nélkül megközelíthetetlenek. Szerencsére a Magyar Kedd/Unkarilaiset Tiistait facebook csoport aktivizálta magát és szervezett egy hétvégét 2011. október 14-16 között Hämeenlinnától 35km-re.

Meiden mökin/A mi hétvégi házunk.

A bérelt ház nem igazi keményvonalas mökki, volt áram, víz, tűzhely, grillező hely, fafűtésű szauna, stég, csónak, összevágott fa, fatüzelésű kályha. Alul a nappali, amerikai konyhával, szauna, fürdőszobával, egyik hálószoba, fent négy ágy, másik hálószoba és egy másik WC mosdókagylóval. Az egész ház tisztán fából készült, nagyon jó illata volt. Zoli, Gabi, András, Betti, Ildikó, Janne, Attila, Anna-Mari és sudárságom vettünk részt a bulin. Attila robogóval, A többiek egy-egy autóval közelítették meg a célpontot. Pénteken csak Zoliék, Attila, Anna-Mari és én mentünk ki. Vacsoráztunk, szaunáztunk (Anna-Mari+én, Zoli+Gabi), unikumoztunk, sörözgettünk. Másnap sokáig aludtunk és megérkeztek Ildikóék a kutyájukkal Mukival, András és Betti, aki előző nap érkezett meg Budapestről. Begurultunk Hämeenlinnába, megnéztük a várat és a börtönmúzeumot, majd hazamentünk gulyást főzni. Végül pincepörkölt lett belőle, mert elfőtt a leve, de közben jót szaunáztunk a fiúkkal finn módra (egy szál szőrben), majd a csajok bikiniben. Gabi panaszkodott, hogy előző nap hideg volt a szauna, ezért Zoli felfűtötte 120°C-ra. Nekünk csak 100°C-os volt, de a lányok is, mi is kimentünk gőzölögni a szabadba, ahol volt vagy két fok. Másnap még grilleztünk. Végül kitakarítottuk a házat és Zoliék hazavittek minket. Sajnos nem fürödtem a tóban és csak vasárnap találtuk meg a csónakokat, de annyira bevált a hely, hogy február elején visszatérünk, akkor síelünk egy jót a környéken.

Naplemente a tóparton.

Nagyon jól jött ez a kis pihenő, mert nagyon kifáradtam. Anna-Mari is nagyon boldog volt, hogy együtt lehettünk vagy egy hétig. Tekintve, hogy még sokáig szeretnék élni, lehetőleg Anna-Marival, továbbá mivel kaptam egy év szerződés hosszabbítást, elhatároztam pár dolgot.

1. Először is korábban megyek haza.
   
2. Rendszeresen edzek, utána szaunázok.
   
3. Sok időt töltök a családommal, hétvégenként ha jó idő van kiruccanok a mökkibe (hétvégi ház), ahol fafűtéses szaunázással, sörözéssel és fürdéssel/tóban úszással töltöm az időt hőmérséklettől függetlenül, ha kell léket vágok a tóba.
   
4. A svédasztalos menüből csak egyszer púpozom meg a tányéromat, mert a kaja holnap is ott lesz.
   
5. Ja, és rendesen megtanulok finnül.

És persze mindez nyomon követhető lesz itt a blogon.:)

Sverige!!!

2011. október 10-14 között egy régi vágyam teljesült: elutaztunk Anna-Marival Stockholmba. Kicsit nehézkesen mozgunk, ugyanis nekem az első évben alig van szabadságom. Itt áprilistól áprilisig számolják a szabadságot, én novemberben kezdtem, az összegyűjtött tíz napot nyáron kivettem, négy jutalomnapot pedig majd karácsonykor szándékozom kivenni. Sajnos azonban eléggé elfáradtam, ezért szükségem volt némi pihenőre. Ráadásul IBIS akció volt, kettőt fizet hármat kap, ezenfelül elég szép napos őszünk van, ezért miután hazajöttem Brugge-ből, beszéltem a főnökeimmel és kértem egy hét szabadságot az összegyűjtött plusz óráim fejében. Repülőjegy-vásárláshoz már késő volt, de itt a Balti-tenger partján egy sokkal jobb opciót is lehet választani: a hajóutat. A Viking Lines és a Tallink-Silja hajózik Helsinkiből Stockholmba. Lehet Turkuból is indulni, de az odavonatozás körülményes, továbbá árban ugyanannyira jön ki. A változó őszi idő miatt nem lehet egy hónappal korábban jegyet venni, továbbá a város túl nagy egy daily cruise-hoz, azaz, amikor ugyanazzal a hajóval ugyanaznap vissza is jössz. Ez utóbbi Tallinn esetében működik, de Stockholmnál röhej: mit látsz pár óra alatt a városból? Szóval vettem egy-egy jegyet egy fedélközi kabinba a vízvonal alatt (“C” kategória) a Silja Synphoniára október 10/11 és 13/14 éjszakájára, továbbá reggelit, hogy tele pocival vészeljük át az első napot. A Viking Lines Mariella nevű hajójára kicsit olcsóbbak lettek volna a jegyek, de inkább maradtam a jól bevált Tallink-Silja cégnél. Az IBIS akcióját elvetettem, mivel a felajánlott hotelek nagyon messze voltak a központtól, maradtunk egy metró vonal mellettinél.

Suomenlinna, ahogyan még sohasem láttuk.

Október 10-én hétfőn szálltunk hajóra, a Helsinki kikötő Olympia termináljában. A beszállás a repülésre emlékezetezett, nyilvánvaló, hogy a repülés vette át a hajózástól a check-in-t, a boarding cardot és a beszállókapukat. Kaptunk egy-egy vonalkódos kártyát, azzal szálltunk fel és azzal nyitottuk ki a kabin ajtót. Beszállásnál fényképetkészítettek rólunk, tisztek fogadtak és élő zene szólt. A terminál a hajón egy bevásárló utcába torkollott. Nagy nehezen lelifteztünk a kabinunkhoz, ahol kaptunk ágyneműt, törölközőt és szappant, mint egy hotelben. Volt saját fürdőszobánk és WC-nk. A hajó WC borzalmas: van benne egy kis víz és csak úgy lehet lehúzni, ha lenyomod a gombot a támla mögött, azaz a támlát le kell hajtani. Nem valami kényelmes. Szinte azonnal felmentünk a fedélzetre és megnéztük a kihajózást. Ezeknek a 12 emeletes dögöknek egy-egy kapu van az elején és a végén (az előbbi szakadt le az MS Estoniánál), sétafedélzet oldalt és a tetején, ezen felül két hátsó hajócsavar és kettő forgatható az elején. Szóval fékezni, farolni és helyben fordulni is tudnak. A végéről jó messze elláttunk, végre láttuk Suomelinnát a tenger felől. A két sziget között alig fért át a hajó, de ment vagy 40 km/h-vel. Sajnos az ég borult volt, a szél pedig erős. Majdnem lefújt minket a tetőről. Megnéztünk a boltok kínálatát, az éttermeket, ittunk egy sört, sajtot és sonkát vacsoráztunk a kabinban, meg muffint, majd lefeküdtünk és nyugovóra tértünk. Sajnos a hullámzás miatt aludni nem tudtunk, ráadásul az esti bűvészshow is elmaradt. Kicsit ciki, ha tényleg kettéfűrészel valakit a bűvész. :)

Sziget a Stockholm előtti öbölben. Guszti cimborámtól kérem latifundiumként, szolgálataim fejében, a Nobel-díj mellé, vagy helyett.

Másnap reggelre kértünk reggelit és nem csalódtunk. A szokásos büféreggelit kaptuk, terülj-terülj asztalkám, halak, puuro, virsli, sült szalonna, tea, kávé, süti, amit akarsz. Csakhogy éppen befelé navigáltunk a kikötőbe, azaz lassan keresztülhaladtunk a Stockholm előtti szigetvilágon, ragyogó reggeli napsütésben, színes levelű fák között. Az ablak mellett kaptunk helyett, többet fényképeztünk, mint ettünk. Utána Anna-Mari a kabinba vonult, én pedig a tetőre, ahol elkaptam, ahogy araszolva, lassan kikötünk Stockholmban pár perccel a tervezett 09:30 előtt.

Ez itt az é. sz. 59º, nem Magyarország, a Nap ragyogóan tisztán süt, de az árnyékok dél körül is hosszúak, mint decemberben otthon.

Partra szálltunk és a tömeget követve elég gyorsan megtaláltuk a metrót. A hajón már előző este megvettem a Stockholm kártyát, amivel három napig ingyen utaztunk és mindenhová ingyen beléphettünk. A google maps elküldött volna egy hosszú körútra, mert nem ismeri a gyalogutakat (erre két másik példával is szolgált később), de a velünk utazó vagy ezer ember másképpen gondolta. Egyébként nyilak is jelezték az irányt. Amíg nem utaztunk Tallinnba hajóval, nem fogtam fel, hogy mit jelent a tenger: irgalmatlan mennyiségű embert és árut lehet szállítani elég olcsón, bár elég lassan. A hajó 12 emeletes volt, kb. 2000 ember fért el rajta kényelmesen. Kényelmetlenül pedig szerintem a duplája, egész dandárokat lehetne szállítani harckocsikkal együtt egy-egy hajóval. Kb. fél óra alatt megtaláltuk az IBIS Hotelhez közeli állomást, ahol a google maps által javasol kijáraton távoztunk, alkalmat adva Anna-Marinak pár szép fotó készítésére, majd 1km kerülő után megtaláltuk azt a kijáratot, amelyik a legrövidebb úton vezet a hotelhez. A hotelben szerencsénk volt, mert kaptunk szobát franciaággyal, pedig órákkal a becsekkolási idő előtt érkeztünk. Az IBIS hotelnél soha többet nem fogom alább adni: lehet, hogy néha drága, de megbízható minőség mindenfelé.

Őrségváltás a királyi palota előtt.

A nap hátralévő részét a királyi palotában, annak kincstárában, alagsorában és termeiben töltöttük. Sajnos nem láttuk a királyi család tagjait alsónadrágban sörözve meccset nézni, ezért latifundiumot sem kérhettem. Nagyon látszik, hogy Svédország egy kicsit gazdagabb, mint Finnország. A földek termékenyebbek, kevesebb a szikla, több az igazi alföld. Az épületek sokkal régebbiek a városokban, mint Finnországban, akár Turkuban. A svédek kevésbé szőkék és alacsonyabbak a finneknél és sokkal több a bevándorló. Este, ami sajnos itt fél hatot jelentett sétáltunk és fényképeztünk a városban. Nagy nehezen megtaláltunk egy prospektusban szereplő utcát, amit a google maps megint csak nem ismert. Fényképeztünk, majd egy falépcsőn Anna-Mari véletlenül kiverte a kezemből a 16e HUF-ot érő dioptriás kerékpáros napszemüvegemet. Csont, koppanás nélkül esett át a lépcsőn és leesett az alatta lévő gazos és megközelíthetetlen területre. Némi sziklamászás, növényzetirtás, gimnasztika és streching árán visszaszereztem a szemüveget. Ezután még próbáltunk pár képet készíteni a városról, lehetőleg torony daruk nélkül, de nem igazán sikerült. Feladtuk, és nagyon szép kis utcácskákon át elmentünk a Hermann's vegetáriánus étterembe. A menü koponyánként 159 SEK volt, de svédasztalos rendszerben, ezért belépés után felkiáltottam: „Ez a mennyország!” Kissé megleptem Anna-Marit ezzel, nem várt tőlem ilyen reakciót egy vegetáriánus vendéglőben. Nagyon finom volt az összes saláta és a meleg ételek is, olyan teákat ittunk, amit előttesoha. Vacsora után legurítottam a feleségemet a dombról és hazagurultunk a hotelbe. Ott egyszerűen a hasára fordítottam, mint Garfieldot, innentől kezdve nem tudott megmozdulni reggelig. Pedig nem is evett meleg ételt. :)

Stockholmi látkép, városháza, egyebek.

Másnap a skanzenbe mentünk el. Pontosabban A Skanzenbe. Ez volt ugyanis az első skanzen a világon. Láttunk épületeket, rénszarvasokat, fókákat, deszkaházakat és három kisgyermeküket (tipikusan szöszi kislányokat) sétáltató szakállas apukákat. Sajnos csak a terület felét néztük meg, mert még el akartunk jutni a Nordiska Múzeumba. Ott a svéd formatervezésről, a svédek életéről, a folklórról láthattunk kiállítást. Eddig azt hittem, hogy csak nekünk magyaroknak ilyen gazdag a népi kultúránk, de úgy tűnik, ez erősen sovén felfogás. Nagyon szép a népviseletük, és minden használati tárgyukat díszítették. Külön örültem a Sámi (régebben: lapp) kiállításnak. A népviseletük, akár a miénk, a dalaik (joik) kicsit indián zenére hasonlítanak. A svédek be akarták olvasztani őket, erre intézetet is kreáltak, méricskélték a fejüket, még a hetvenes években is. Azzal, hogy nem léptek be a második világháborúba és semlegesek maradtak, az is együtt járt, hogy a nácik gond nélkül működhettek egészen a hatvanas évekig. Egyébként nincs olyan, hogy Sámi nyelv, kilenc nyelvjárásuk van, de ezek valójában külön nyelvek, a finnugor nyelvcsalád részei. A Kola-félszigeten, Norvégia északi részén, Svédországban és Észak-Finnországban, azaz Lappföldön élnek, továbbra is révszarvasokat tenyésztve, csak talán már nem vándorolnak annyit. Sajnos ezután annyira kifáradtunk, hogy a Vasa múzeum megtekintését az utolsó napra kellett halasztanunk. Bementünk a belvárosba, ahol egy másik vegetáriánus étteremben vacsoráztunk. Miután jóllaktam a vega ételekkel, felfedeztem, hogy van hús is. :( Majd legközelebb. Ezután benéztünk egy boltba, ahol kaptunk cukormentes csokit és láttunk egy hűtőt, ahonnan úgy lehetett merni a fagyasztott epret, szedret és bogyókat, mint máshol a fagyit.

Látkép a hajóról, távozáskor. Kissé szétfagytunk, de megérte.

Másnap kicsekkoltunk a hotelből és kimentünk a kikötőbe. Ott majd egy órát elszúrtam pénzváltással. Ugyanis egészen addig nem kellett svéd koronát felvennem, mindenhol kártyával fizettem. Sajnos itt érméket kellett bedobálnunk, ezért pénzt kellett felvennem. Sajnos a kikötőben a kiszálló utasokra méretezték az automatákat, azaz 500 koronásokat lehetett felvenni, nekünk pedig csak 30 SEK-re volt szükségünk. Végül egy közeli üzletközpontban fel tudtam venni 100 koronát, amit nem váltottak fel a kávézóban, hanem csakis a Silja check-in ablaknál. Végül egy órára értünk a Vasa múzeumhoz. A XVII. százasban építettek egy szép nagy hadihajót, amelynek építésébe az akkori király is beleszólt. Több faragványt, magasabb mellvértet akart. Emiatt az első próbaútján, másfél km után, derült, szélcsendes időben elsüllyedt a hajó az öbölben. Bár alig 30 m mélyen volt, a korabeli technológiákkal (gy. k. búvárharang) nem tudták kiemelni, bár pár ágyút a felszínre hoztak. Elfelejtve hevert a XX. századig, amikor is megtalálták és 1964-ben kiemelték. A Balti-tenger vize se nem sós, se nem édes, ún. brakk víz, emiatt a faanyagot lebontó gombák nem élnek meg benne, a hajó épen megmaradt. Konzerválták a fát, összeállították a hajót és kiállítást szerveztek az emberi maradványokból, továbbá a fellelt tárgyakból. Sajnos fényképezni nem tudtunk, mert túl sötét volt és túl nagy volt a hajó, de szép kiállítás volt.

Ez a sziget is jó lesz.

Hazafelé elcsábultunk: befizettünk a büfé vacsorára. Nagyon drága volt, €35/fő, de megérte: kaptunk kaviárt, halakat, kagylót, kagyló salátát, salátákat, meleg ételeket, süteményt, csoki krémet (ezekből csak én ettem), ingyen bort, sört, üdítőt. Ültetési rend volt, a nők kicsípték magukat, de a családok is jól jártak. Voltaképpen egy ilyen hajóút nagyon jó a családoknak, ugyanis a kabin árát kell kifizetni, mindegy, hogy hány személy lakik benne. A büfé ára pedig kedvezményes a gyerekekre, 17 év alatt fele annyi, 8 év alatt negyed annyi. Lapátolták is be rendesen a fagylaltot csokiszósszal. Egyszer csak eltűntek a gyerekek és jól beálltak a felnőttek (volt ingyen sör, fehérbor és vörösbor). Ezután megnéztük fent, hogy van-e sarki fény. No persze, nem volt, de messze el lehetett látni a teleholdas éjszakában. A Hold alacsonyan állt, ezért ezüst hidat lehetett látni, továbbá a hajókat a távolban. És végre rájöttünk, hogy hova tűnnek a lenge ruházatú tizenéves lányok: a legfelső bárban karaoke volt, angol, finn és svéd nyelvű számokat énekeltek, komoly, negyvenes öltönyös-kosztümös managerek és tizenéves lányok. Egész jól csinálták - hogy mennyi exhibicionista ember kerül össze egy ilyen hajón! Anna-Mari nagyon kapacitált, hogy énekeljek el valami Depeche Mode számot. Ahhoz egy kicsit több Jagermeistert kellett volna innom. Egyébként elég drága volt a pia. A csapos megjegyezte, hogy milyen jó bankkártyám van (gy. k.: egy mezei nyúl van rajta), mondtam neki, hogy vigyázzon, mert az egy vérnyúl. Éjfél után vége volt a bulinak, diszkó kezdődött. Mi aludtunk reggel 10-ig, amikor is befutottunk Helsinkibe. Még aznap továbbutaztunk Hameenlinnába, de az már egy másik történet.

Levél az APEH-től

Édesanyám repesve értesített arról, hogy levelem érkezett az APEH-től, megbüntettek 5000Ft-re azért, mert késedelmesen jelentettem be azt, hogy nem kell már EÜ-járulékot fizetnem. Vérlázító, hogy így nyolc hónap után megvágtak, ugyanis:

1. A francia és a finn állás között alig két hónap telet el, ami először három hónapnak indult. Bekkelés helyett magam mentem el az APEH-hez bejelenteni, hogy én akarok TB-t fizetni, hogy rendben legyen az ellátásom. Utólag kiderült, hogy nem is kellett volna.
2. 2010. októberében elmentem a bajai APEH-hez, hogy kijelentkezzek, de elhajtottak, hogy nem ők az illetékesek, csak a járulékokat hajtják be. Az EÜ pénztárnál papírokat kértek, amelyekkel nem rendelkeztem.
3. Itt Helsinkiben azonnal elmentem a Maistraattihoz, a Malmi Idegenrendészetre, a KELA kártyámat is megszereztem, de ez messze a november 15-ei határidő után történt, hiszen mindenkinek idő kellett.
   
4. Decemberben az esküvőnk után, a két ünnep között elmentem a bajai EÜ pénztárba, kijelentkezni. Nem fogadták el a papírokat, olyan papírokat kértek, amelyekkel nem rendelkeztem, nem fogadták el a jövedelemigazolásokat és befizetéseket, továbbá a finn hatóságok határozatait, E106-os nyomtatványt kértek, amit senki sem szeret kiadni (a franciák végül E104-et adtak ki, miután elhagytam az országot).
5. Ezután jött egy felszólítás februárban, hogy fizessek TB-t. Ekkor anyukám, anyósom és jó barátok segítségével kiderítettük, hogy mit is lehetne tenni, én meg kaptam valamit a KELA-tól amit elfogadtak és most kék a TB számom otthon az orvosnál, ami azt jelzi, hogy kapok ellátást más EU országbeli befizetés alapján. Csak éppen egy rohadt receptet nem tud a rendszer nekem kiállítani 7 évvel az EU csatlakozás után.

Erre kitalálták, hogy megvágnak. Be fogom fizetni a büntetést, a franciáknak többet is befizettem, de rohadjanak meg. Itt annyi dolgom volt az adóhivatallal, hogy novemberben és januárban adtak egy-egy A4-es lapot, hogy ennyi lesz adóm, csákám, viszlát jövőre ugyanitt.

Őszi finn táj valahol Karjaa és Helsinki között

Mea culpa, mea maxima culpa, nagyon hanyagoltam a blogot. Ennek a fő oka a finn nyár és ősz volt, meg az agyhalálom, a finn tanulás és a munkám. Amikor júliusban visszajöttünk még fel 11-ig világos volt, ezért igyekeztem minél többet tekerni, majd ősszel ugyanezt tettem, amíg lehetett. Lemaradtam a finn nyelv tanulásával, próbáltam utolérni magam, de sajnos nem ment, mert agyhalottként jötten vissza otthonról – nem volt elég a két hét szabadság -, továbbá három erős nyomás alatt három projektben dolgoztam. Időközben meghosszabbították a szerződésemet egy évvel, voltunk Tallinnban hajóval, voltam Brugge-ben konferencián, kivettem egy hét szabit utána és elmentünk Anna-Marival Stockholmba hajóval egy fedélközi kabinban a vízvonal alatt utazva oda és vissza (az MS Estonia elsüllyedésére gondolva), végül magyarokkal mökkiztünk egyet Hameenlinna közelében. Hamarosan mindent felrakunk a blogra, rengeteg kép készült, amit a facebook-ra már feltöltöttünk.

Finnország a hosszú alkonyat országa

Október első napján, miután a kilometrikisa versenyben májustól alig 2470 km-t gyűjtöttem bringával, elmentem vonattal Karjaaba, ahol a Gulyás Grand Prixet rendezték és hazatekertem Helsinkibe. Ez volt ez első 100km-s tekerésem Finnországban, jobb később mint soha. A táj gyönyörű volt, a levelet már sárgák, néhol zöldek, a Nap sütött, de alacsonyan állt, csönd és levelegő hasogatóan éles volt és még volt vagy +15°C. Az utolsó képet Masalában, Helsinki közelében készítettem. Itt északon a Nap lassan kel és nyugszik, sokág süt alacsonyról, különösen nyáron. Emiatt alulról süti a felhőket sokáig, tovább lehet látni, hogy az árnyékok felkúsznak a fákon, szépen lassan, közben a fa csúcsát még süti a Nap. A fenyők, sziklák, tavak és a tenger mellett talán ez a legszebb ebben az országban és Skandináviában.  

Falmászókalandok

A blogon eddig is rengeteg példát mutattunk be arról, hogy minőségileg más életet élünk, mint akár otthon, akár Franciaországban. Mindenütt elég keményen húztam és húzom az igát, csak éppen amíg Csillebércen dolgoztam az RMKI Kozmikus Fizikai Főosztályán, addig annyira kevés volt a fizetésem, hogy az éppen hogy csak a megélhetésre volt elég 2007. őszéig, utána, már arra sem. Ráadásul idősebbekkel voltam körülvéve, teljesen elszigetelve a korosztályomtól. Egyedül a Kerékpáros topik 2.0 kirándulásai és pár régi barát kapcsolt a való világhoz. Franciaországban pedig egyrészt nem beszéltem a nyelvet, másrészt az amúgy sem túl barátkozós franciák közül nekünk Orléans-ban a rosszabbik fajta jutott. Még a laborban dolgozó nem helyi franciák is panaszkodtak, hogy nincsenek helyi barátaik. A külföldiekkel jártunk sörözni, ha Anna-Mari éppen nálam volt, akkor velem tartott, néha elmentünk moziba és vacsorázni. Itt azonban nagyon más a helyzet. Sok a fiatal, nőtlen, illetve hajadon kolléga és elég aktívak, na meg a fizetésem is sokkal többet ér. Szinte minden héten el tudunk menni egyszer-kétszer sörözni, kerékpározni, síelni és újabban falat mászni. Több neves szikla- és falmászó dolgozik az FMI-ben: Noora, Mikko, Liisa, Katerina, Kristian és Dan. Hozzájuk csapódott Laura és Dimitry. Elég gyakran járnak igazi sziklát mászni, de ahhoz szép idő szükséges és kocsi, ami csak Noorának és Mikkonak van, akik egy házaspár. Emiatt munka után sokszor mennek terembe mászni. Sokszor hívtak, de egyrészt féltem a lebőgéstől, másrészt nem nagyon szeretek terembe menni, amikor kint süt a Nap. Végül csak elcsábítottak, Yann nevű cellatársammal, az elszászi francia-német nyári gyakornokkal együtt.

Mászom felfelé a 4-es nehézségű falon. Kis lépés ez egy embernek, nagy lépés azonban nekem. Kis gyakorlással előbb-utóbb a csúcson leszek. Aztán felvehetem a Spider-Man pizsamát. 

Az első kerékpártúrám utáni héten csatlakoztam a csapathoz a Vuosaarin, Helsinki nyugati részén lévő szigeten lévő mászó centrumban. Valami bezárt gyár, vagy erőmű lehet, jó nagy belső térrel. €18.5 a belépő, a heveder és a mászócipő kölcsönzés. Persze a sportcsekkeket otthon hagytam. Kerékpáros nadrágba, pólóba és átlátszó bringás szemüvegbe öltöztem át. Bent vettem fel a cipőt és a hevedert. Utóbbit a derékon jól meg kell szorítani, a combokon kevésbé. Laura megmutatta a speciális csomót, amit én kötök. A biztosító partnerem a hevederére egy kapcsot rak, amiben egy csiga van, azon fűzi át a kötelet. A kötél a fal tetejéről lóg le. Ellenőrzés után lehet mászni. 4-es fokozattól 7-esig építenek falat, a falon különböző színű „kövek” jelzik az utat. Egy szín egy fokozat, csalni nem illik. Főleg lábbal kell mászni és gyorsan, mert az ember keze elfárad. Sajnos sokszor nem tudja az ember, hogy hova lépjen, mit csináljon, aztán elfárad és feladja. Bízni kell a társban, bár esetemben az nem olyan egyszerű, mert a 130 kilómat kevesen tudják megtartani. Biztosított Yann, Dimitry és Katerina jó barátja is. Később Katerina is, nehezék zsákkal az övén. Ő 50 kg vaságyastól, jó repülést kívántam neki. Második alkalommal Katerina barátja, a repülőoktatója biztosított. Nos, ő elejtett engem, 2,5 m-ről szerencsére talpra estem. Ha szabályosan, a falon lépegetve ereszkedem, akkor a hátamra estem volna. Nem is bíztam benne soha többet.

Röviden ennyi. Másnap nem tudtam megfogni a tárgyakat és napokig nem tudtam súlyzózni, de az a kerékpártúra miatt is lehetett. Megyek máskor is, remélem Anna-Marival. Jó program, erősíti a felsőtestet és jól kifáraszt. Persze a csapatszellemet is erősíti, remélem Anna-Mari is be fog épülni a társaságba. 

Első bringatúrám, avagy fájdalom és szenvedés Finnországban

View Turku-Helsinki in a larger map

Turku-Salo-Tammisaari-Siuntio-Espoo-Helsinki útvonalon tekertem, festői, nyári, ember nem járta tájakon, a Balti-tenger öblei közelében, fenyvesek, dombok és sziklák között.

Május végén munkahelyem, a Finn Meteorológiai Intézet egy bemutatkozó napot tartott. Sok hasznos információ mellett megtudtam, hogy 2011. június 2-a csütörtök munkaszüneti nap. Nosza, túrázzunk egyet 2011. június 2-4 között. Kértem az extra óráim rovására péntekre szabadnapot, és nekiláttam a túra szervezésének. Útvonal: Turku-Salo-Tammisaari-Siunto-Espoo-Helsinki. Első nap vonattal elmegyek Turkuba, onnan Saloba, ott alszom a kempingben, majd eltekerek Tammisaariba, onnan egyenesen haza Helsinkibe, hiszen hosszúak a napok. "Írta és rendezte"... Dimitry kollégámtól kölcsönkértem, az egyik túratáskáját, lefoglaltam a szállásokat, bepakoltam, csak volt egy bökkenő: az IC-re helyet kellett foglalni, ezt pedig csak az állomáson lehetett megtenni. A „Friend Day” miatt későn értem oda, a pénztár már zárva volt. Betekertem a központba, ott is zárva volt, úgyhogy rossz érzésekkel vártam a túra első napját.

Zajlik az élet, Turku/Abo Európa Kulturális Fővárosa idén Tallinnal együtt.

A reggeli 9:03-as IC-vel mentem volna Turku/Aboba (Finnországban 6%-os svéd kisebbség él, akik elég jelentős szerepet játszottak az ország életében, ezért a nyelvük is hivatalos nyelv. Abo, azaz finnül Turku a központjuk és főleg a partvidéken élnek.), de előtte jegyet kellett vennem a kerékpárnak. Sajnos a közeli Pasilanál a pénztár csak 8:45-kor nyitott, ezért bementem a központi pályaudvarra, ahol valami miatt negyed órával később nyitottak, mint kellett volna. Gyorsan sorra kerültem és kiderült, hogy hiába tekertem: elkelt minden bringajegy. Szerencsére a 11:03-as vonatra még volt, (ütemes menetrend rulez), ezért bár várnom kellett két órát, de még aznap oda tudtam utazni. Közben eltekertem a kikötőbe, majd a kávézóhoz, ahova Anna-Marival beültünk áprilisban. Megreggeliztem, majd kiültem egy dokkra, amiről a jégre lehetett ugrálni és kisétálni a partra áprilisban. Most szabadon úszott. Kisvártatva megjelent egy pár, jeleztek egy póznán lévő szemaforszerű karral és megérkezett a komp Suomenlinnáról egy másik kis sziget érintésével. Hamarosan két francia érkezett és mellém ültek, majd a másik oldalon egy néni. Levette a cipőjét, felrakta a lábait, elfingotta magát hangosan, majd álomba merült a padon elterülve. Ekkor visszatekertem a pályaudvarra, útközben majdnem elgázolva pár hajóról kiszálló utast.

A Vuohensaari Kempingben aludtam Salo mellett egy szigeten. Az öböl partján állt a ház, éjjel hallottam a hullámok csobogását. Hattyúk aludtak a fövenyen a nyári éjszaka szürkületében.

Egy órára értem be Turkuba. A másik két bringás egy pár volt, ők is a környéken bringáztak. Turku 2011-ben Tallinnal együtt Európa Kulturális Fővárosa. Július 16-án, mikor együtt repülünk vissza Anna-Marival, eltöltünk majd itt egy napot, ezért most csak áttekertem rajta. A belvárost átszeli az Aura folyó, a főbb látványosságok aköré koncentrálódnak. A túra útvonala az öreg templomtól indul. Sajnos már ott kiderült, hogy a navigációval gondok lesznek: ez nem Ausztria, az útvonal nincs rendesen kitáblázva. Szerencsére a kerékpárút a 110-es úton vezetett, de azért a nyilakat követve is sikerült eltévedni. A táj gyönyörű volt: fenyvesek, dombok, sziklák és semmi más. Egy-egy épület, ember sehol. A fából épült házak többségét vörösre festették, ebből tudtam, hogy svédek lakta környéken járok. Paimioban sikeresen eltévedtem, majd, amikor kétségbeesetten követni kezdtem egy, a térképen nem is szereplő utat, megtaláltam a Kunninkaantiet. Ez többször is előfordult, mire megérkeztem Saloba. Ott kissé nehezen, de megtaláltam a kempinget, amely elég messze esett a várostól, egy szigeten az öbölben. A Balti-tenger partvonala erősen tagolt, sok az öböl és nádas. A vízéből inni is lehet, ezt még nem próbáltam. Egy helsinki svéd ajkú finn pár érkezett és aludt a faházban mellettem kerékpárral, egy svájci bringás pedig sátorban aludt. A kantinban kapros-krumplis-tejszínes lazaclevest vacsoráztam, narancslével készített kenyérrel. Beszélgettem a kerékpárosokkal, körbejártam a szigetet, majd nyugovóra tértem. Anna-Marival váltottam SMS-eket, aztán nem tudtam elaludni, mert szomszédok éjfél után is zuhanyoztak. Ez elég furcsának tűnt, mert a fürdőszoba 500m-rel odébb volt. Aztán rájöttem, hogy a hullámokat hallom.

Egy képen minden, ami szép Finnországban: sziklák, virágok, tenger és az erdők.

Másnap reggel 9-kor csörgött az órám, erre ébredtek a szomszédok. Összepakolásuk zajára én is felébredtem és elmentem reggelizni, végül dél volt, mire összekészülődtem. Vicces epizód volt, amikor az erdei toi-toiban ültem, éppen akkor, amikor jött egy kocsi, hogy elvigye. Pedig olyan jó öteletnek tűnt, az erdőben, madárcsicsergés mellett végezni a dolgomat. Mindegy. Bementem Saloba, jellegtelen belváros a folyó partján, kebabot kajáltam és nekiindultam a Tammisaariba vezető útnak. Az út sajnos nem az öböl partján vezetett, hanem dombok és erdők között. Elég meleg volt, én pedig hosszú ujjú termomezben voltam, mert csak azt hoztam ki télen. Még Teijo előtt rénszarvasokat láttam, gyorsan lefényképeztem őket. Sajnos elég rühesnek néztek ki, gondolom, éppen vedlettek. Teijonál megálltam és vizet kértem a háziaktól, akik svédek voltak. A teijoi templom dombja gyönyörű volt: virágok, orgonák, sziklák, a távolban a tenger. Az út végét földúton tettem meg. Féltem tőle, de nem volt baj: akár országútival is mehettem volna, annyira sima volt. Mindazonáltal defektjavítás közben eldöntöttem, hogy én nem tekerek másnap Helsinkiig, megállok Siuntioban. Tammisaari/Ekenas egy félszigeten fekszik. Egy faházban aludtam, éjjel még bementem a városba fényképezni. Este 11-kor még szép képeket tudtam készíteni az öbölben és faházakból álló belvárosban. A kempingben már nem tököltem a szereléssel és a belső vízbefojtásával, hanem eltettem magam másnapra.

Orgonák, faházak és világos éjszakák: ez Tammisari/Ekenas este 11-kor kesakuu (azaz június) havában.

Másnap kijavítottam a belsőt és elindultam Siuntio felé. Dimitryék, akik szintén túráztak, pont akkor Hankóba tartottak, de pont elkerültük egymást, mert az öböl másik partján voltam, amikor sms-t kaptam tőlük. Ők Hankoba mentek, ahol svéd-finn kollégám, Svante családjának hétvégi háza van. Ez kicsit kellemetlen volt, de nem fordultam vissza a földúton. Sajnos elmentem Fiskari/Fiskarsba, ahol nem volt semmi, csak gyönyörű tópart és egy malom, majd nagy kerülőt téve elértem a 25-ös úthoz. A forgalmas úton aszfaltozott padka fogadott, amelyen villámgyorsan végigtekertem. A Siuntioba vezető úton szóltam a szállásadóimnak, hogy legyenek szívesek megvárni, mert lesz este kilenc, mire beérek. Este tíz lett, ugyanis a drágák nem közölték, hogy nem Siuntioban vannak, hanem előtte vagy 9 km-vel. Majdnem Siuntioból fordultam vissza, mire ez kiderült, majd szétrobbantam a dühtől és a combjaim a fájdalomtól. Másnap lemértem, elég sokáig eljutottam volna, minimális forgalmú utakon és még világosban eljutottam volna Espooig. Azzal vigasztalhatom magam, hogy a svéd háziasszony elmondta, hogy azért nincsenek jelek, mert a King's Road szövetség megszűnt, már nem tartják karban az utat. A térkép is régi, átvertek. Remélem, a következő túrán (a Botteni öböl partján) jobb lesz.

Egészséges nemzeteknek rettenetesen fáj, ha szeretett országuk egy darabjáról akárcsak átmenetileg is le kell mondaniuk. A Porkkala félszigeten 1944-1955 között szovjet haditengerészeti bázist üzemeltettek, a finn fennhatóság addig szünetelt. Ennek állítottak Espoonlahtiban emléket.

Másnap finom reggelivel indítottam a napot. Nem említettem, de most először aludtam rendesen megvetett ágyban, pont olyan díszpárnák voltak, mint itthon az ágyunkon. Ezenfelül a hálószobát el lehetett sötétíteni az ajtóval és egy rendes függönnyel. 11-re el is készültem, beértem Siuntioba, majd Kirkkunummiba. A kettő között a volt szovjet haditengerészeti bázis területén jártam, sok épületen pl. a Sjundby majorban vörös csillagot és cirill betűket láttam. Espoonlahtiba beérve belebotlottam megszállás négy nyelvű emlékművébe. A finnek kiürítették a területet, sem ember, sem állat nem maradt a vörösök prédájául. Az utakat lezárták, még a vasutat sem engedték át egy ideig. Azért az ötvenes évek közepén visszakapták, jobban jártak ezzel, mint egy szovjet megszállással. Mindezt egy telefonról hívható audioguide-ból tudom, meg az emlékmű orosz, svéd, finn és angol nyelvű tábláiról.

A hazatérés boldog mosolya termomezben, az öböl partján: megúsztam, bár nagyon kifáradtam.

Az emlékmű után hazatekertem, folyamatosan szentségelve a rosszul kijelölt út miatt. Egy idő után azért megtaláltam az utat haza, ahonnan másnap reggelig ki sem mozdultam. Kissé leégtem, egy hétig alig tudtam súlyzózni és nagyon felpörgött az anyagcserém. Dimitry táskájához hasonlót mindenképp vennem kell, mert nagyon bevált. Meg tudtam szakítani a túrát, tudtam napközben vásárolni és nagyon kényelmes volt, elég sokat tudtam bele pakolni. Finnország nem bővelkedik a történelmi emlékekben, a városaik inkább falvak, de a svédek és a finnek is kedvesek, a táj pedig gyönyörű. Az utolsó szálláshelyemre még visszatérek Anna-Marival, mert kedvesek a háziak és szép a környék.

A finn tavasz

Április végére megérkezett a tavasz Helsinkibe, már nagyon vártuk. Március 20-án kelt bejegyzésünkben jókat síeltem, aztán bár éjjel fagyott, nappal olvadt a hó. Márciusban, már óra állítás után voltunk, a hideg csak nem akart megszűnni, a hó pedig nem olvadt szinte semmit. Egy közeli gyalogos felüljárón átkelve persze kiderült, hogy több, mint fél méteres összetömörödött hó borította a pályákat. A nappalok egyre hosszabbak lettek, a Nap hét ágra sütött, de semmi nem történt. Április 1-én pénteken este síeltem utoljára, aztán felhagytam fele, mert azért a nappali olvadástól jegessé és koszossá vált a hó, hiába vakszoltam a léceket nem volt többé életbiztosítás a pályára lépni. A nyomok jegesek voltak, gyakran került beléjük faág, illetve egyszerűen szétcsúsztak és velük a lábaim is. Aztán egyszer csak napközben is 8-10°C lett és éjszaka sem fagyott. A Nap már 14 órán át sütött (a nappal hossza nagyon gyorsan nő tavasszal), a hó igen gyorsan olvadni kezdett.

Mögöttem a befagyott öböl

Emiatt a következő hétvégén el tudtam menni kerékpározni teljes téli szerelésben, április közepén, amikor otthon már márciusban rövidnadrágban tekertem Bécsbe az Európai Geofizikai Unió bécsi éves közgyűlésére. A teljes szerelés termo és windstoper nadrágot, nedvszívó alsót, hosszú termo mezt, windstopper dzsekit, vastag téli windstopper kesztyűket és windstopper sisaksapkát jelent, napszemüveggel. Elindultam az 57-es busz vonalán keletre, kereszteztem a Vantaa folyót, majd az öböl másik partján az autópálya mellett visszajöttem, beértem a városközpontba és a Mannerheimtien szépen hazatekertem. A Nap ragyogóan sütött, de a tengert jég borította.

Ház a Seurasaari skanzenben

Két hét múlva Húsvét Nagyszombat Anna-Marival a Seurasaarira, egy szép, közeli, hidakkal a szárazföldről is elérhető szigetre mentünk bonfiret, húsvéti tűzgyújtást nézni és a skanzent meglátogatni. Pulóver elég volt, sütött a Nap, de tengeröblökben még mindenfelé jég úszott. A fák alatt még minden havas volt. A munkahelyem domboldalába pedig völgyet vájt az olvadékvíz.

Vappu tiszteletére sapkát kaptak a szobrok is

Vappun, azaz május 1-je hétvégéjén esett a hó és hideg volt, de ez volt a hattyúdal: a jég elolvadt, a hóból pedig csakis buckák maradtak, illetve a hóhegyek a város szélén. A természet is beindult: a lombhullató fenyők friss zöld hajtásokat hoztak, a nyírfák is kidugták leveleiket, az erdőben fű és hóvirág, illetve hatalmas mennyiségű nárcisz nő. Minden fehér, sárga, lila és zöld. Hatalmas változás alig egy hónap alatt! A legfurcsább azonban az éjszaka. Az ugyanis nincs. Április vége óta nincs éjszaka, csak csillagászati szürkület (azaz a Nap nem süllyed 18º-nál mélyebbre a horizont alá), május 12 óta pedig egész éjjel navigációs szürkület van (azaz a Nap 12º-nál nem bukik mélyebbre éjjel). Júniusig ez fokozódik, egyre világosabbak az éjszakák. Most még sötét derengés az éjszaka borult időben, akkor pedig világos alkonyat lesz. Derült idő esetén a Nap ÉNy-on lenyugszik este 10 óra felé, az ég bevörösödik, aztán az alkonypír lassan sötétedik és vonul ÉÉK felé, majd északra, ÉÉK-re, végül négy óra felé felkel ÉK-en. Napkelte után és alkonyat előtt sokáig süti a magasabb épületek tetejét, a sziklák ormát és a fék koronáját, vöröses fényével. Már amikor vörös a napkorong, mert nagyon szép tiszta a levegő, gyakran az egészen alacsonyan álló Nap fénye is sárga. A nap jelentős részében a Nap alacsonyról süt az ember szemébe. Eleve délben sem emelkedik 53º-nál magasabb még júniusban sem, de a Nap látszó égi útja 30º-os szöget zár be nagyjából a horizonttal. Ez azt jelenti, hogy fele olyan lassan nyugszik le, mint az egyenlítőn és érezhetően lassabban, mint Magyarországon. Erős napszemüveg viselése ajánlott, különben kisül az ember szeme. Ez azonban cseppet sem zavar, ha már egy hónap alatt végre kitavaszodott és öt hónap bezártság után végre lehet bringázni.

Síkalandok

Anna-Mari említette még az egyik legelső posztjában, hogy Helsinkiben nem csak több ezer km futó és kerékpáros utat tartanak fenn, hanem télen több száz km hosszú sípályát is. Magyarországon a síelés szóról mindenkinek a lesiklás jut eszébe, ellenben itt, Finnországban a sífutás. Nem is csoda, hiszen nincsenek hegyeik, csak szelíden lejtő domboldalaik. Januárban az FMI közelében €65-ért bevásároltam: vettem egy pár használt lécet, egy pár használ bakancsot és egy pár új botot. Sudárságom csekély 130 kg-jához igen hosszú léc kell, ugyanis a sífutóléc enyhén homorú, amikor ránehezedünk, akkor a közepével lehet elrugaszkodni, amikor a súly nincs rajta, akkor az elején és a végén siklik. A botoknak kb. vállig kell érniük. A bakancs speciális, a sarok nincs rögzítve. Emiatt nem lehet ekézni, azaz fékezni. Ha egyszer megindul az ember, akkor csak a következő emelkedő állítja meg. Ha valami akadály, pl. másik síelő tűnik fel, akkor seggre lehet ülni, vagy kiugrani a nyomból. Utóbbi azonban ügyességet kíván és az ún. korcsolyázó stílus ismeretét.

Sífutásra készülve

Mindezek után megkértem Dimitry kollégámat, ugyan adjon már leckéket sífutásból. Akkor még nem sejtettem, hogy mi vár rám... Sajnos ő sem, de nagyon türelmes volt. A sífutás lényege egyszerű: bal láb előre, jobb láb elrugaszkodik, közben jobb kézzel lök. Siklás, aztán fordítva. A léceknek csúszni kell, az egyensúlyt meg kell tartani. Lejtmentetben pedig a két léc egymás mellett van, a botokkal egyszerre kell elrugaszkodni, közben pedig imádkozni. Fékezni nem lehet, már csak azért sem mert mindehhez előre elkészített nyom szükséges. Ahol a nyom megszűnik, ott el szoktam esni, mert szétcsúsznak a lábaim. Sajnos Dimitry azt mondta, hogy olvadó hóban nem jó sífutni, ezért sok napot kihagytam. Nem volt igaza: vaxolni kell, a megfelelelő vax tapadást biztosít, az ember fel tud menni az emelkedőn és el tud rugaszkodni. Ha azonban a vax rossz, pl. tegnap (2011. március 19-én) jeges, olvadó hóra vaxoltam, miközben friss hó esett. A hó rátapadt a vaxra és nem tudtam siklani, csak nordic walkolni. Mára azonban beérett a pálya.

 

Vigyázat, jövök!

Sífutó lépegetés

A sikereken felbuzdulva (a leckék egy-egy doboz sörömbe kerültek) 2011. január 30-án vasárnap kiutaztam Espooba, a Serena Ski Centerbe Liisaval, Katerinával, Laurával és Dimitryjel. Nem tudták mire vállalkoznak. Kint várt minket Darya, a férje és aranyos három éves kislányuk. Ők kocsival érkeztek, Darya és a kislány a környéken sétált, a férjuruk elment sífutni, mi többiek pedig léceket, botokat és bakancsot béreltünk.

Serena Ski Center

Sajnos nem fogadtam tanárt, ami hiba volt, ugyanis ide elkelt volna. Ezek a lécek simák, egyenesek, a botok sokkal rövidebbek, a bakancs nagyon masszív és rögzíti az ember lábát. Erre szükség is van, mert kanyarodni, megállni csak a lécek forgatásával lehet. Sajnos nem mertem a felvonót használni, sőt először lesiklani sem. Fel akartam adni, de Laura nem hagyta:

-Gábor, kérlek fordulj párhuzamosan a pályával.
-De akkor csúszni kezdek!
-Persze. Látod az embereket? Mindeki fentről lefelé siklik, senki sem keresztbe. Na, fordulj szépen!
-De hogy állok meg?
-Először indulj el.
-Áááááááááááááááááá!!!!

Ezek után kicsatolta a lécet és keresztülhúzott a pályán (vaságyastól 50 kg). Dimitry megtanított megállni, ekézni. A nap végére lassan le mertem siklani a nagyonkezdő pálya felétől. Kanyarodni nem tudok, azt majd jövő télen tanulom meg.

Hát ennyi lenne. Jövő héten veszünk felszerelést Anna-Marinak, mert kiderült, hogy lécek nélkül nehéz követni engem sík terepen. Ott már elég gyors vagyok. A sífutás tökéletesen pótolja a kerékpározást, sőt a felsőtest izmait is megmozgatja. Ki nem hagyom soha többet, ha egyszer lesik a hó!

Hussss...

Első utam a sarkkörön túlra

November közepén meghívtak egy január legelején tartandó, finn, de angol nyelvű konferenciára január 3 és 5 között, Sodankyläba. A város Rovaniemitől 120 km-re északra található, a 67. szélességi körön, azaz túl a sarkkörön. Némi húzódás és habozás után vállalkoztam az útra. Akkor meg nem sejtettem, hogy elég fárasztó lesz. December 22-én tartottuk az esküvőnket Anna-Marival, aki sajnos nem lett Dr. Facskóné Vígh Anna-Mária, majd Karácsony, Szilveszter és a két ünnep között rohangálás az APEH-hoz és más helyekre, barátok látogatása. Január 2-an repültem vissza, sajnos Anna-Mari nélkül. Mind Orléans-ba, mind Helsinkibe fél nap az út ajtótól ajtóig: reggel 5:30-kor indultam, majd 19:00-kor (18:00 UT+1 időzónában) érkeztem meg. Persze nem a repülőút volt hosszú, hanem az út Budapestre és ki a reptérre: a vonat 9 körül ért fel, 10 korul Ferihegyen voltam, majd 12:40-kor felszálltunk és 16:00-kor (UT+2) leszálltunk. A k. MALÉV nem rakott fel az utaslistára, kiderült, még jegyet (e-ticket) sem állított ki. Hosszas tökölés után felkerültem a gépre, de elég későn értem át a biztonsági ellenőrzésen. Bár kedvesek és segítőkészek voltak, de beraktak a turistaosztályra két terjedelmes nő közé, miközben majdnem üres volt a business class. Kárpótlásul megérdemeltem volna. Ezek után a csomagom későn érkezett meg, majd a reptérről a városba menet leszálltam a KELA-nál, ahonnan a várakozásommal ellentétben nem indult az 57-es busz, mert nem jár hétvégén. Szívó. Szóval megérkeztem a hideg lakásba, kipakoltam, felraktam a ghostview-t a céges gépre, majd hajnali 2-kor már ágyba is kerültem. Nem túl jó kezdés.

Az SGO és FMI épülete Sodankylában, tisztán fából építve, -25 C fokos hidegben.

Négykor keltem, fogmosás és egy Red Bull light felhörpintése után időben értem ki a buszhoz a -16ºC-os hidegben. A busz meg is jött, ez a már korábban említett 415-ös, közvetlen reptéri busz. Kint a reptéren nagy volt a tömeg, orosz turisták tömegei mindenütt. Az egyik előttem fizetett a büfében. Nem működött a hitelkártyája, erre levágott az asztalra egy €500-t. Még nem is láttam ekkora címletet! Állítólag nehézkes a pénzváltás és ott ezt váltják inkább. Odaúton jót aludtam, majd tök sötétben szálltunk le. Sajnos kiderült 10:20-kor, hogy rá kellett volna telefonálni a buszra, különben nem jön. Ez elmaradt, így eltoltunk két órát és az ebédet. Ekkor csoda történt: hajnalodni kezdett. Azt hittem, csak dél körül lesz egy kicsit világos, de nem: ilyenkor a nappal egy hosszú szürkület. Később megebédeltünk Eijával, aki professzor Oslóban, és vártunk a másik buszra. Közben felkelt a Nap és pár percre megpillanthattam!!! Csodálatos élmény volt, ilyen alacsonyan délben még sohasem láttam. Sajnos nem volt kéznél a fényképezőgép, így az elveszett pillanat csak az emlékeimben él. A buszon nem tudtam fényképezni, pedig elmentünk a Télapó faluja melett is. Másfél óra múlva Sodankyläban Lassi fogadott minket az intézeti mikrobusszal. Délután már előadtam, nem semmi körülmények között.

Nem, nem 4*-os luxus hotel, csak a büfé és előtér egy finn kutatóintézetben. Sajnos a fenyőillatot nem lehet belinkelni. :(

Két előadással készültem, az egyik az (IMF 3D-s korrelációs függvényeiről) szólt, amit Németh Zolival alkottunk és már egyszer előadtam az FMI-ben, a másik még nem volt kész, az pedig az elektronsűrűség meghatározásáról, azaz amit Orléans-ban csináltam minden nap reggeltől estig. Az első előadás megvolt félkómában, a másikat összehoztam másnap reggel 2:00 és délután 3 között, de az intézet nem volt semmi! Először is ott volt az FMI műholdvevője. Aztán egy 30 m-es radar, továbbá brutális mennyiségű antenna. Ez az SGO a Tihanyi Geofizikai Obszervatórium párja akarna lenni, de a lehetőségeik sokkal jobbak. Az épület pár éves, tisztán fából készült, mégis meleg volt és kényelmes. A polcokon ott sorakoztak a szakmai magazinok legfrissebb példányai, továbbá a büfében folyamatosan tájékoztatást adtak az aktuális geomágneses és ionoszféra mérésekről hatalmas LCD monitorokon. Volt éttermük, szaunájuk és hatalmas telkük tele fenyőfával. Mindenre vastagon ráfagyott a hó és dér. -16 és -28 ºC között ingadozott a hőmérséklet. Itt még inkább jellemző volt a derengés, a Napot nem is láttam, bár már felkelt. A táj lapos volt, havas és fehér fenyőerdőkkel borított. Kedden felmásztam az egyik meteorológiai torony tetejére, amelyen a vastagon állt a hó és a jég, de mégsem fenyegetett a lecsúszás veszélye. A pocakomra húzott két pulóver és a kabát miatt alig fértem el a lépcsőn, lapjával kellett fordulnom, ha gurulni kezdtem volna, akkor biztos beszorulok. Fent nagyon hajlott a tér, illetve a plató, de körbe tudtam fényképezni. A Napnak nyoma sem volt, csönd és fehérség mindenfelé. Hatalmas érzés volt! Ha lett volna sílécem, szívesen maradtam volna. A vendégházi szobám elég sivár volt, de volt konyha, két orosz sráccal közös fürdő és WC, végül jó meleg volt és volt internet. Az előadásokból sokat nem értettem, ők az ionoszféráig mérnek, az enyém pedig a mágneshüvelynélburoknál kezdődik. Az egyik orosz tengeráramlásokról beszélt, a másik a GPS műholdak sugarival készített metszeteket az ionoszféráról, Lassi pedig idősorok elemzéséről beszélt. Az esti szaunák hullafáradság miatt kimaradtak, de ettem rénszarvasos pizzát, másnap pedig rénszarvaspörköltet. Oltári volt savanyú, fanyar bogyókkal. Találkoztam Martini Dániellel, aki pesti, de Miskolcon járt geofizikus szakra és Ouluban írta a PhD-ját, majd India érintésével Dél-Koreában kötött ki. Amikor Brémában láttam, azt hittem, hogy ez a Daniel Martini amerikai. Indiában pedig indiainak nézték. A finnek megörültek, amikor kiderült, hogy magyarok vagyunk, sokan vettek részt a soproni IAGA-n 2009-ben, még többen jártak már Magyarországon és sokaknak voltak magyar vendégei, barátai. Szóval elbújhatnak a sumér/hun/szkíta eredet hívei, én a finnekre szavazok! Nem semmi, amit elértek 93 év alatt, az főleg nem, amit az elmúlt 20 éveben. Jó érzés, hogy valahol szeretettel fogadnak, ez nem igazán jellemző a világban.

Rossz fiú voltam, mert felmásztam egy behavazott mérőtorony tetejére és készítettem pár fotót. Ez 1 óra körül történt (UT+2) 2011. január 4-én délután. A nappal voltaképpen egy hosszú szürkület télen Lappföldön, a Nap nem, vagy alig kel fel, de reggel 9-től este 3-ig szürkületet okoz. Oldalt az egyik ionoszféra radar (EISCAT) látható, csekély 30 m-es átmérőjével. 

A visszaút furán sikerült. Martini Dani elvitt volna, de elaludtam a reggelit és nem készültem el időben, ő pedig sietett. Végül 14:00-kor mentem busszal az oroszokkal, emiatt kimaradt a Télapó meglátogatása Rovaniemiben. A gép csak félig volt tele, elég sok volt a katona. A félig üres gépen beraktak a vészkijárat elé, ahol nem lehet hátrahajtani az ülést, egy katona mellé, aki a jó széles vállaival elfoglalta a karfát, az ülés mellett pedig háttal ült a stewardess. A gép fél órát késett, de egész kellemesen enyhe volt Helsinkiben a -10 ºC a reggeli -28 ºC után. 2012-ben júniusban lesz ez a konferencia, akkor az éjféli Napról és a szúnyogokról írok majd beszámolót, hacsak nem küldenek el az indiai COSPAR-ra.