Kellemetlen élmények az USA-ban

A belépőkártya megszerzése Sajnos a törpök élete nem csak játék és mese. Nemcsak sudárságom, de a NASA Goddard Space Flight Center is sokat változott hat év alatt. Ezen azt értem, hogy például a COVID miatt mindenki rászokott a home office-ra, így kongott a telephely az ürességtől. A bejáratot odébb rakták 2 km-rel a látogatóközpont mellé, így oda nem járt busz, és ki kellett mennem a 2×3 sávos útra bringával, ha ott akartam bemenni vagy távozni. A régi bejáratot is lehetett használni reggel 10-ig, illetve este 7-ig. Egyik sem volt számomra opció. (Ráadásul a régi hellyel szemben volt egy csomó étterem, és addig járdán lehetett tekerni.) A régi adminisztrációs központ, ahol a belépőkártyámat készítették, szintén elköltözött az új helyre. Bár csak erről lett volna szó! 2016-ban és 2017-ben megérkeztem, lefényképeztek, lefénymásolták az útlevelemet a J1 vízummal vagy ESTA-val, feltettek pár kérdést, majd mehettem a helyemre. Ezúttal azonban előbb az Amerikai Katolikus Egyetem megfelelő osztályára kellett mennem az I-94-os nyomtatványt aláírattatni. Ezután fel kellett töltenem egy csomó iratot egy NASA-site-ra, amit 2016-ban és 2017-ben is használtam. Az pedig vagy működött, vagy nem. (Csak irodai órák alatt működött.) Amikor kínomban csatolva e-mailben küldtem el anyagokat, egy „kedves” leningrádi hölgy leüvöltötte a fejemet. Végül csak sikerült elérni, hogy minden iratot beadjak. Ekkor négy (4), azaz négy (4) hét múlva kaptam időpontot a látogatóközpont mellett épült új adminisztrációs helyiségbe. Amikor panaszkodtam, a fent említett, igen empatikus hölgy közölte, hogy nem a munkakezdés előtt pár nappal, hanem korábban kell érkezni. Ekkor ugyanis nem kell várni. Igen, ezt egy, a Szovjetunióból érkezett kelet-európai hölgy írta. Azt azonban nem írta, hogy hol csövezzek négy hetet, illetve hol kolduljak kaját, mert ugye saját pénzből ezt nem tudnám megfinanszírozni. Kivártam az időt, addig otthon home office-oltam. Amikor eljött az idő, David elvitt a központba. Lefényképeztek, majd otthagyott, hogy várjak fél napot, amíg az FBI visszaigazolja, hogy nem vagyok terrorista. Ültem, vártam, internet nem volt, mobil térerő se, látogató sem nagyon jött. Semmi sem indokolta ezt a négyhetes várakozási időt. Nilamnak, David korábbi vendégének, azonnal megcsinálták a belépőkártyát. Amerikai állampolgároknak is azonnal legyártják a belépőt, csak az ilyen első világbeli csórókat várakoztatják meg. Nehéz elhinni, hogy ezt nem a külföldiek szívatására találták ki, miközben a NASA GSFC állományának fele amerikai állampolgárságot szerzett kínai, indiai, pakisztáni, brit, német, orosz stb. származású. De végül megkaptam a badge-et, és onnantól akkor mentem és jöttem, amikor akartam.

Ügyintézés az Amerikai Katolikus Egyetemen.

Csatáim a PHaSER programmal Nem vagyok amerikai állampolgár, így 2016-ban, 2017-ben és 2023-ban minden látogatásom alkalmával a The Catholic University of America, Washington DC közbeiktatásával tudtak napidíjat fizetni. Ennek létezik egy misztikus osztálya, a Partnership for Heliophysics and Space Environment Research (PHaSER). Soha nem voltam ott, soha nem láttam az ott dolgozók arcát. Csak e-maileket váltottunk, amelyekre akkor válaszoltak, ha éppen kedvük tartotta. 2016-ban és 2017-ben elfogadhatóan vitték az ügyeimet. 2023-ban azonban „elgurult a gyógyszerük”, ami finom kifejezés arra, amit műveltek. Azzal kezdődött, hogy még kiutazásom előtt megkértek: regisztráljak a rendszerükbe. Nem tudom, miért volt erre szükség, hiszen már benne voltam, de újra regisztráltam a finn bankszámlaszámommal, a budapesti címemmel és a mobilszámommal. Kiutazás után ismét kérték, hogy tegyem meg ugyanezt, de immár amerikai címmel, amerikai telefonszámmal és az új amerikai bankszámlámmal. Ez rendkívül nehezen ment, mert a rendszer nem engedte a bankszámlaszám módosítását. Emiatt hívni kellett az alvállalkozót, ő pedig a program fejlesztőjét, majd az ügyfélszolgálatot. Együttes erővel, egy négyórás telekonferencia után végül sikerült megváltoztatni a lakcímemet és a bankszámlaszámomat. Elégedetten hátradőltem, és vártam az előzetes költségeim átutalását. Át is utalták — a több éve bezárt NASA FDU-s bankszámlámra, a 2016-ban rögzített adataim alapján. No comment. Szerencsére a pénz pár nap alatt visszapattant a korábban inaktivitás miatt megszüntetett számláról. Ezután törölték a régi azonosítómat a fizetési rendszerből, majd átutalták a pénzt egy rossz bankszámlára. Pontosítok: az amerikaiak még a kőkorszakban élnek. Ott csekket vagy készpénzt kapsz, befizeted a bankfiókodban, vagy leadod a csekket az ügyintézőnek. Utána tudsz fizetni a kártyáddal vagy utalni. Ennek megfelelően van egy 6–20 jegyű bankszámlaszámod és egy „routing number”-ed, ami a bankfiókod azonosítója. Na, ez volt rosszul megadva az utalásnál.Máig nem értem, mi történt. Rám fogták, hogy rosszul adtam meg, aztán kijavítottam — de hát négy órát dolgoztunk rajta öt emberrel korábban. Nem túl valószínű a hiba, de ha mégis így történt, nyoma lenne a naplóállományokban. Ennél is viccesebb, hogy az USA a SWIFT rendszer része, tehát nyomon lehetne követni, hova ment a pénz. A számhoz azonban nem tartozott bankfiók. Két hónap után végül felhívtuk a bankomat, hogy mégis mi történt. Addig újra elutalták a pénzt — most már jó helyre. Két év után, 2025-ben érkezett meg végül a pénzem. Elképesztő! Végül az összes térítést és napidíjat csak a hazautazásom után kaptam meg. Addig David adott kölcsön több ezer dollárt, illetve fizette a szobámat, ahová átköltöztem. Más nem volt ennyire szerencsés: volt, aki fél év után kapott pénzt, mert minden indiai, kínai, pakisztáni, ukrán vagy orosz ugyanígy jut hozzá a térítéshez.A megszerzett pénzből szerencsére tudtam venni új cipőt, ingeket, pólókat, mobiltelefont és pár apróságot, előtte pedig ki tudtam fizetni a tetemes adósságaimat, amelyek heti 70 óra munka mellett is felhalmozódtak. De nehéz elfelejteni a PHaSER munkatársainak hozzállását. Sajnos továbbra is kapcsolatban maradtam velük, de erről majd másutt írok. Hazatérésem után mindent természetesen utalással rendeztem David felé.

Irodatársnőmmel a Goddard Látogatóközpontjában. Ide se jutok el, ha nem leszek COVID-os.

Harmadik COVID-fertőzésem, avagy harcom a biztosítókkal 2023. szeptember 2-án hétfőn az Egyesült Államokban a „Munka ünnepe” volt. Nálunk ezt május 1-jén tartják, de más ország, más szokások. Épp befejeződött a metrófelújítás, így bringára pattantam, eltekertem a legközelebbi (alig 20 km-re lévő) állomáshoz, és bemetróztam Washington DC-be. Pontosítok: ez valójában 5-én történt, és nem a legközelebbi állomásra mentem, hanem oda, ahová a felújítás idején kellett volna járnom. Kaland volt a javából! Jártam már arra 2016-ban és 2017-ben is. Egészen normális, 2x1 sávos út vezetett "majdnem" az állomásig. Kissé hullámos volt, de tekerhető. A vége viszont egy 2x6 sávos utcába torkollott. Úgy oldottam meg, hogy az üvegcserepekkel és szeméttel teli járdán tekertem, egészen addig, amíg el nem értem a metróállomás utcáját. Ott visszatértem az útra, majd bringástul felszálltam a metróra. Bementem a National Mall környékére, újra megnéztem a Washington- és Lincoln-emlékművet, a vietnámi háború emlékművét és a szökőkutakat. Aztán a rendes Greenbelt-vonalon hazatértem. Másnap bevásárolni és úszni mentem, jól éreztem magam. Keddre azonban lebetegedtem. A házinénim megkért, hogy végezzek COVID-tesztet, ami pozitív lett. Innentől karanténban voltam a saját szobámban, csak maszkban mentem le, és csak akkor, amikor senki nem volt a konyhában. Nem volt magas lázam, nem köhögtem sokat, de egyre elesettebb lettem, és kötőhártya-gyulladás is kialakult a szememen. Ez rossz jel: 2017-ben tüdőgyulladás, 2018-ban hörghurut kísérte ugyanezt a tünetet. Szerencsére volt biztosításom, méghozzá kettő is. A J1-vízumhoz kötelező egészségbiztosítást kötni, én pedig az utazás előtti napon még egy utasbiztosítást is kötöttem a bankomnál. Ráadásul már volt háziorvosom a közelben, ahová korábban gyógyszert íratni jártam. Bíztam benne, hogy nem lesz baj, és nem szorulok kórházi ápolásra. Hazautamat azonban két héttel el kellett halasztanom, most igen alapos indokkal. Ennek mégis volt előnye: megismerhettem indiai kolléganőmet, Yoshitát. A házinénim azzonban nem volt ilyen nyugodt. Pár nap után, amikor meglátott, azonnal kihívta a mentőket.

A régi bejárat közelében.

Amerikában elég lazán vették a COVID-ot. Pontosítok: a demokraták komolyan, home office-szal és kerülve az érintkezést; a republikánusok pedig egy erősebb náthának tartották. A mentő egy nővérrel és egy sofőrrel érkezett, tűzoltó-egyenruhában, maszk és bármiféle védőfelszerelés nélkül. (Biztosan republikánusok voltak.) Megmérték a vérnyomásom, a véroxigén-szintem, majd közölték, hogy nem kell ER-be mennem. A házinénim azonban ragaszkodott hozzá, így végül bevittek. Maszkot csak én viseltem; a nővér végig mobilozott. A kórházban lemásolták a biztosításaimat, majd kaptam külön szobát. Példásan elláttak: szemcseppek, krémek, gyógyszerek, vizsgálatok. Érezhetően jobban lettem. Az adminisztráció viszont döcögött. Az egyik legfurcsább kérdés: „Milyen fajba tartozik?” Hát Homo Sapiens Sapiens. Valójában etnikumra voltak kíváncsiak (kaukázusi, fekete, latin, indián, indiai, ázsiai, stb.). Végül az orvosságokat hatóanyag szerint azonosították be. Kb. négy óra után elengedtek. Sokkal jobban tudtam lélegezni, a szemem sem dagadt, és járni is tudtam. Szükség is volt rá, mert a szállásom több kilométerre volt. Bringával már ismertem az utat, de így is sikerült eltévednem: a toronyházak oldalra csúsztak, nem közeledtek. Le kellett ülnöm párszor, boltba is betértem. Végül egy szupermarket gyógyszertárában váltottam ki a gyógyszereket, és hazavánszorogtam.  Még egy hétig feküdtem. A házinéni vásárolt be, illetve rendeltem kaját egy közeli kínai étteremből. A végén két nap alatt annyira helyrejöttem, hogy előbb sétálni tudtam, majd letekertem 40 km-t egy közeli nemzeti parkba és vissza. Két hét után már bemehettem a Goddard telephelyre dolgozni. A Milton Friedman Egyetemen, ahol másodállásom volt, közben saját pénzemen helyettesítőt fogadtam, két Wigneres kollégám személyében. Haladtam a munkával és új embereket ismertem meg. Csodás időszak volt.

David és brazil vendége. Ő ugyan gyorsan kapott belépőt, de Davidnek mindenhová kísérnie kellett. 

Hazatérésem után jött a pofáraesés. A kinti biztosítóm nem akart fizetni, mert szerintük a COVID „egy kis nátha”, amihez elég lett volna a háziorvos, ER-re nem volt szükség. Ráadásul két számlát is kaptam, mert egy specialista külön számlázott. Fellebbeztem, de elutasították. Ráadásul hazafelé Washington DC-ben kinyitották a kerékpárszállító bőröndömet, de nem zárták vissza rendesen. Letört a váltóm. A magyar biztosítóm sem fizetett: szerintük lejárt a biztosításom a hazautam elhalasztása miatt, ráadásul munkavégzés közben amúgy sem érvényes. Végül a légitársaság fizetett, de csak a váltópapucs javítását térítették. Az egészségügyi költségeimet a magyar biztosítóm megtagadta, azzal az indokkal, hogy dolgozni mentem ki. Ügyvédet fogadtam, békéltető testülethez fordultunk, de nem adtak igazat. Közben az amerikaiak továbbra is követelték a több ezer dolláros tartozást. A kinti biztosító ismét elutasította a fellebbezésemet. Végül egy kórházi adminisztrátor megszánt, és segített kitölteni egy kérelmet, hogy Maryland állam fizesse ki az ellátásomat. Igazoltam a három állásból származó jövedelmemet, amire csak hüledeztek — és végül 2023 karácsonyára kifizették a költségeket. A kórház visszautalta, amit addig ki tudtam fizetni. 2024 márciusában ugyan újra kérték a számlát, de azt könnyen leszereltem. Jelzésértékű, hogy a problémát nem a biztosítóim, hanem egy amerikai állam oldotta meg. Így megy ez.

Kilátás a szobám ablakából. Nem rossz hely Greenbelt.

Epilógus: mindenütt jobb, mint itthon E sorokat 2025. szeptember 14-én írom. Két év kellett, mire mind a négy blogbejegyzést megírtam az amerikai utamról. Ez sokat elmond az itthoni életemről is. Azóta alig utaztam külföldre, és többnapos bringatúráim sem voltak. Így megy ez.